Fröcsögjön a sz*r!

Hollywoodban megnyitották a poéncsapot, de elfelejtették elzárni, mert sajnos ugyanabban a pillanatban öntötte el az utakat a szennyvízcsatornák tartalma, így a kettő keverékéből megszületetett egy kellemtelen illatú szörnyeteg, ami Botrányfilmnek nevezi magát. Nagyjából harminc neves sztár csinál magából segghülyét (vigyorogva) ebben a kaotikus agymenésben, melyet sokan rendeztek, még többen írtak, ám a legtöbben mégis anyázva kapcsolják ki készüléküket két perccel a kezdés után. Íme a film, ami a nagy szőrös seggét egyenesen az álomgyár arcába tolja.

A harmadik szinten a XIII. században találjuk magunkat: vasinges a hangulat, sziporkál a fekete mágia, Ash pedig egy flashback-en keresztül emlékeztet minket, hogy honnan hova jutottunk. Természetesen az Evil Dead nevű horrortúlélőshow harmadik felvonásáról beszélünk, amely Sam Raimi trilógiájának legjobb epizódja. Az a fajta véresen szórakoztató hangvétel, melynek minden beállítása cool, egysorosai sziporkázóak és főszereplője ikonikus. Naná, hogy baromság az egész. ÉLVEZD!

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.

Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)

Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10

Az időutazós filmek általában mindig egy paradoxon, egy logikailag megkérdőjelezhető bukfenc miatt kapják a legtöbb kritikát. Az események láncolata ugyanúgy kell történjen a múltban, ahogy az már megtörtént egyszer, mindennek megvan a miértje, a sorsunkat úgysem változtathatjuk meg blablabla...az ismerős toposzok. Nos, ez a Hot Tub Time Machine esetében sincs másképp. Ezek a klisék ugyanúgy felütik fejüket, de itt a különbség annyi, hogy ez a frászt sem érdekel, mert közben sikerül annyit röhögni ezeken a barmokon, hogy mindez ne legyen kulcsfontosságú.

Szuperhősfilm 80% vastartalommal

A Sötét Lovag: Felemelkedés marketingjére hajazó, törött maszkkal, zuhanó hőssel és komorabbnál komorabb képsorokkal sokkoló kampány elég szépen megvezette a jó népet; a mozivászon előtt csücsülve ugyanis az eddigi legszellemesebb epizód bontakozik ki előttünk a maga sajátosan látványos-hangos stílusában.

Szeretném leszögezni rögtön itt, a beszámoló legeslegelején, hogy az Osztrák Tölgy visszatérését szinte gyermeki izgalommal vártam - ez fontos. Mert valahol megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, hogy a '80-as '90-es évek monstrumai, akik erőszakkal telivé tették gyermekkoromat (néhány 80-as évekbeli klasszikus közbenjárásával) csakis a szó legpozitívabb értelmében, még visszajönnek: lőni, ütni, keménykedni, meg beszólni. 'szameg, azért ezt várja az ember.

A zombi az új szexi, avagy műfaj született

Az oszlásnak indult, agyat zabáló, hörgő-morgó zombikról egy normális embernek ritkán jutnak pont az ifjonti szerelem rózsaszín ködében lebegő, szenvedélytől túlfűtött románcok az eszébe, bár ha figyelembe vesszük az utóbbi idők feminin vámpírjainak és magamutogató vérfarkasainak mozivásznakra irányuló invázióját, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy Jonathan Levine, a Fifti-fifti rendezője látott némi potenciált a romantika és az élőholtak összeboronálásnak egyébként semmi jót nem ígérő, sőt meglehetősen bizarrul hangzó témájában. Szerencsére azonban neki van raktáron az egyetlen adalékanyagból, ami képes feléleszteni és mozgásra bírni ezt a szörnyeteget. Ez a nélkülözhetetlen kis plusz pedig nem más, mint az önirónia.

"Axel Foley: Itt fogva tartanak egy nőt!
 John Taggart: Menjünk be és szabadítsuk ki!
 Axel Foley: Mit gondol, én mi a lófaszt csinálok?"

Kopott farmer, stukker a farokvágatnál, pimasz vigyor és haláli duma. '80-as évek, amikor még Eddie Murphy kész volt a show-ra.