Ha már a múltkor felelevenítettem a Gorillák a ködben-t, nem mehetek el másik gyerekkori kedvenc gorillás filmem mellett sem, ami sajnálatos módon messze nem öregedett olyan jól, mint az említett mozi. A szentimentalizmus sajnos átüt az oldschoolon és Cuba Gooding Jr. karrierje sem véletlen tart ma ott, ahol. Ennek ellenére még mindig nem tudom nem szeretni ezt a mozit és ez főleg Anthony Hopkinsnak köszönhető.

Roger Ebertnek sajnos nagyon is igaza van abban, hogy minden ami ebben a filmben jó - ha csak kicsit is -, azt már láttuk máshol sokkal jobb és eredetibb körülmények között.

John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

Mozivásznon büntet a slepp

A Törtetők 8 évadon át kergették a hollywoodi álmot a tévében, s négy évvel azután, hogy lefutott az utolsó rész is, eljött az ideje, hogy Vincent Chase és díszkísérete a mozikat is meghódítsák. A film létrejötte pedig már önmagában egy rakás kérdést vet fel: Képes lesz megugrani a rajongók elvárását? Érteni fogják, akik nem ismerik a sorozatot? Érdemes volt ezt tévé helyett moziba küldeni? Szükség volt-e egyáltalán erre a filmre?

Focus (2015)

Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.

(Itt az Egyesült Királyságban mától kezdik vetíteni a Tom Hardy nevével - és persze az eredeti trilógia atyjával, George Millerrel - fémjelzett negyedik részt, amit a kritikusok és a nézők már most a mennyországba katapultáltak. Ennek apropóján néztük újra a második részt.)

Az első részt cirka három évvel ezelőtt újráztam, hogy felelevenítsem gyermekkori énem egykoron imádott képkockáit, de a dolog visszafelé sült el. Minden tiszteletem Milleré (650 ezer dollárból forgatta le disztópikus vízióját), de az első rész egy röhejes, nevetséges ámokfutás, amelynek egyetlen percét sem sikerült komolyan vennem jó 15 évvel az első megtekintés után. Imádom a filmtörténelmet - ti vagytok rá a tanúim -, de a '79-es Mad Max egy röhejes lidércálom, amelyet hosszú napokig próbáltam feldolgozni mindhiába (egy bazinagy plazma tévén, HD-ben, kox hangerőn, de mit sem segített).

Ennek keserű tudatában ültem neki a második résznek, amelyet a filmrajongók egyöntetűen a kvintesszenciális posztapokalipszis-filmek közé sorolnak. Roger Ebert azt mondta a filmről miután kiballagott róla 1981-ben, hogy azt nem mondhatja, hogy "élvezte", de aligha fogja elfelejteni. Én is valami ilyesmit tudnék elmormogni, ha egy sereg Mad Max rajongó állna előttem kérdőre vonva a véleményemet.

Rupert Wyatt egyelőre inkább iparos, mint ígéretes filmrendező. A Majmok Bolygója: Lázadását ennek ellenére meglepően remekül koordinálta, amiből egyértelműen kiolvasható, hogy több potenciál kacsintgat benne, mint amit eddig lehetősége volt magából kihozni. A The Gambler is pontosan ezt a vonalat pedzegeti, ahogy folyamatos vibrálásban dobálja elénk a remek és középszerű jelenetek sokaságát. De mi is állhatna jobban egy hazárdőrnek, egy elcseszett szerencsejátékosnak, mint a káosz és a hétköznapiság keserű egyvelege. Jó és rossz pillanatok - győzelem vagy halál.

John du Pont (Steve Carell) egy szörnyeteg. Egy csaló. Egy dúsgazdag, manipulatív, iskolázott, lelkileg eltorzult féreg. Ő lenne az a fiú az általánosban, aki ugyanazokat a menő dolgokat próbálja csinálni, mint az idősebb, TÉNYLEG menő srácok, de tisztelet helyett őt csak kiröhögik. Mindig is egy szürke kis gyámoltalan, csúnyácska patkány lesz mind maga, mind mások, mind anyja szemében, akinek sohasem tudott megfelelni. Az a csúnyácska patkány, akit inkább takarni kell, mint mutogatni.

A Foxcatcher egy felkavaróan szomorú film két olyan emberről, akik végül sohasem tudtak azok lenni, akik akartak.

Talán az egyre erősödő szentimentalizmusom okolható azért, hogy Philip Noyce enyhén szirupos sci-fidrámája nálam sikeresen betalált. Az Emlékek őre az a fajta mozi, amelyet még a kommersz, szórakoztató hollywoodi film is képes elviselni minden infantilis vonása ellenére.

Ed Harley (Lance Henriksen) boldogan él kisfiával valami isten háta mögötti kisváros napsütötte, szikár idilljében. Kisboltja van, halálédi sráca, meg a Cigány névre lábhoz szökkenő kutyája. Amikor a nagypofájú városi kölykök két krosszmotorral behajtanak az életükbe, természetesen minden elcsesződik. A kölyök meghal, Edhárliban pedig harmónikaszóra elkezd fortyogni a düh, akár egy ősrégi westernfilmben. Több se kell neki ahhoz, hogy felkeresse az ingovány mélyén rothadó öregasszonyt és megkérje rá, hogy élessze fel a bosszú "tök-fejű" démonját, hogy elégtételt vegyen a felelőtlen csürhén.