Ha már a múltkor felelevenítettem a Gorillák a ködben-t, nem mehetek el másik gyerekkori kedvenc gorillás filmem mellett sem, ami sajnálatos módon messze nem öregedett olyan jól, mint az említett mozi. A szentimentalizmus sajnos átüt az oldschoolon és Cuba Gooding Jr. karrierje sem véletlen tart ma ott, ahol. Ennek ellenére még mindig nem tudom nem szeretni ezt a mozit és ez főleg Anthony Hopkinsnak köszönhető.
Roger Ebertnek sajnos nagyon is igaza van abban, hogy minden ami ebben a filmben jó - ha csak kicsit is -, azt már láttuk máshol sokkal jobb és eredetibb körülmények között.
Dr. Ethan Powell (Hopkins) két évet tölt Afrikában, ahol több embert megöl és megsebesít, aminek következményeként nem csak az ottani, de az amerikai fegyintézetet is megjárja méghozzá némaságba burkolózva. A karrierje hajnalán kisebb-nagyobb sikereket arató pszichológus Dr. Theo-nak jut a hálás feladat, hogy közel két év után szóra bírja a vademberré vált, szótlan doktort és kiderítse, hogy mi is történt valójában a dzsungelben. Mindezt a börtön rácsain belül.
Hopkins elállatiasodott, vad tekintete valójában jobb, mint maga a film. Alakításának köszönhetően lesz a közepes matériából egészen élvezetes és nosztalgikus mozi, többek közt annak ellenére, hogy a speciális effekteket bizony a jó öreg Stan Winston szállítja, sajnos messze nem olyan hiteles és szép eleganciával, mint a Gorillák a ködben.
Az a néhány gorillákkal visszaidézett flashback minden csak nem valós. A 16 év alatt bizony sokat kopott ezek élvezeti értéke, úgy is mondhatnám, hogy az újszülöttön és a vakokon kívül sajnos bárki képes lenne megállapítani, hogy azok az állatok még csak véletlenül sem igaziak a filmben és bár nyilván nem csak ennek tulajdonítható az anyagi kudarc, de azért erősen közrejátszik benne.
A legjobb pillanatok egyértelműen Hopkins nagyszerű játékának köszönhetőek, míg a legrosszabbak (bármennyire fájdalmas is ezt leírnom) közt olyan szentimentális giccsek keverednek össze, mint Cuba Gooding Jr. könnycsatornáinak váratlan és meglepetésszerű megnyílása, avagy a széttárt karok a műanyag hollywoodi esőben. A befejezés majdhogynem az egész filmet darabjaira szaggatja saját emocionális együgyűségével, de a pozitív meglepetések egyike maga Maura Tierney, mint a doktor lánya egész korrektül alakít.
Lehet, hogy sokkal többnek tűnik a negatívum, mint a pozitívum, de a lelkemben élő kölyök igazából még mindig nagyon szívesen újranézi ezt a filmet alkalmanként, és bizonyára sohasem fog tudni ennél szubjektívabb ítéletet mondani róla, de bocsássátok ezt meg neki. Mert a sok rossz ellenére bőven van némi felemelő hangulat és izgalmas képsor, amely afféle felderítendő kalandba csomagolja az Ösztön-t. 7/10