Talán az egyre erősödő szentimentalizmusom okolható azért, hogy Philip Noyce enyhén szirupos sci-fidrámája nálam sikeresen betalált. Az Emlékek őre az a fajta mozi, amelyet még a kommersz, szórakoztató hollywoodi film is képes elviselni minden infantilis vonása ellenére.

Alapvetően semmi újat nem mutat, és leginkább a százszor invenciózusabb Pleasantville-t koppintja, mégsem tudok haragudni rá.

A tizenéves Jonas (az amerikai tinédzserszínész bármely jelenlegi alfaja beilleszthető ide) egy jövőbeli közösség tagja, ahol nincs se háború, se szerelem, se gondok, sem hazugságok. Mindenki igazat mond, mindenki mindenért megbocsájt és mindenki olyan kurva pedáns, hogy az már visszataszítóan tökéletes. Élükön Meryl Streep trónol és dönt arról, hogy a fiatal növendékek közül ki milyen sorsra ítéltetett. Mit ad isten, Jonas pont a kiválasztott lesz közülük, akinek feladata az emlékek őrzése lesz majd (hitted volna?). Mentora megtestesítőjeként pedig a piszok öreg, nagyonszakállas Jeff Bridges tanítja meg mindarra amitől az ember, ember - mindazonáltal a film egyetlen említésre méltó alakítása is szorosan hozzá kapcsolható. Csak, hogy Jonas éppúgy, ahogy mestere, vissza akarja adni közösségének azt az általa újonnan megtapasztalt emocionális többletet, amelyet megtapasztal.

Alapvetően vicces, hogy Hollywoodnak retardált, utópikus társadalmat kell ahhoz kreálnia, hogy aztán valami értelmeset hozzon ki belőle. De ez a film magja. Jonas hiperszpídelt sebességgel kezdi el elsajátítani az igazi, valós életet, akár egy csecsemő - mínusz a gyors a tempó.

Ettől válik a film egy felfedezős szájenszfiksönné, ami természetesen nem az ő érdeme - Lois Lowry regényéből adaptálták -, de pont attól a vizualitástól lesz átélhető és szerethető, amit Philip Noyce ragyogóan válogatott montázsokból a szemünk elé tár. A sokszínű, vibráló, boldog, lelkes, ünnepélyes, de ugyanakkor sötét és fájdalommal teli képkockadarabkákból, melyek nyilvánvalóan a mozi legsikerültebb pontjai.

Hiszen szeretet, vágyak, érzések, fájdalmak és könnycseppek nélkül mi a szart ér egy tökéletes közösség, egy szürke, tompa, világtalan civilizáció mely saját burkában, izolálva regnál pusztán azért, mert vezetőjük szerint, ha az embereknek megadatik a szabad akarat joga, azok rendre elbuknak. Ettől ember az ember.

Persze tudom én, hogy a szerelmi szál erőszakos beletuszkolása, gyermekarcú kamaszfiúk nélkülözhetetlen szerepeltetése és a giccses körítés manapság Hollywoodban legalább olyan kötelezettség, mint képregényfilmet forgatni, de azért mögötte ott van valami, amit értékelni kell.

A kétszázmilliós büdzsé ugyan hiányzik, ezért a látványosabb jelenetek egy középszerű tévésorozat megvalósítási szintjén belül is gagyinak hatnak, és a befejezés sem lehetne sokkal giccsesebb - mellesleg izgalmat vagy feszültség teremtést a rendező semelyik egyetemen sem tanult -, de mégsem tudok haragudni rá. Tudom, egy hülye szentimentális barom vagyok. Ez van. 7/10