Mostanában többször megesik, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, egy-egy színész neve, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda, hogy miben játszott, még az is, hogy hogyan, de az istenért sem akar beugrani a neve. Ilyenkor erőteljesen táplálom a paranoiámat és a hipohochondriámat. Persze aztán jönnek a megnyugtató szavak, hogy mindez az öregedés, a stressz és a fáradtság velejárója. De kétkedem. Éppen ezért a Still Alice az egyik legkegyetlenebb film rám nézve, amit az utóbbi időben láttam.
Az Alzheimer-kór a világ legszomorúbb betegsége. Nem a legrosszabb, nem a legfájdalmasabb, de kétségtelenül az egyik legkegyetlenebb. Van az a mondás, hogy amit megéltél azt már senki nem veheti el tőled. Az emlékeid örökre a tieid maradnak. De ez téves. Van valaki, aki apránként elszívja belőled mindazt, amire mosollyal az arcodon emlékszel vissza. Úgy hívják, hogy Alzheimer. Richard Glatzer és Wash Westmoreland ezt a valakit mutatják be neked kendőzetlenül, realistán, szívszorítóan.
Zoo City. Afféle ragadványnév, ami Johannesburg elállatosodott részét címkézi fel, nagy, fekete betűkkel; a bűnösök, más néven állatkertiek sötét, mocskos, elgettósodott lakóhelye ez. Lauren Beukes egy olyan világot tár fel előttünk, ahol a gyilkosok valamilyen állat állandó társaságában kénytelenek leélni az életüket. Hogy ki milyen állatot kap, és hogy az honnan, hogyan és miért érkezik, azt senki sem tudja; ami biztos, hogy a kis (vagy nagy, kinek mekkora szerencséje van) élőlény afféle megelevenedett bűntudatként kíséri gazdáját. Bónuszként pedig még egy különleges, természetfeletti képesség is jár az állat mellé, ami főhősnőnk, Zinzi esetében az elveszett dolgok megtalálásának tehetsége. Képessége mellett azonban minden bátorságára és szerencséjére is szüksége lesz, amikor egy producer felfogadja, hogy találjon meg egy eltűnt popsztárt. Az ügy persze sokkal bonyolultabb és veszélyesebb, mint amilyennek elsőre ránézésre tűnik.
