John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

Ahogy Sam (a többször visszatérő Molly Ringwald a 80-as évek ártatlanság-királynője) és a geek srác (Anthony Michael Hall zseniális bohóckodása) a film egyik jelenetében egy bizonyos félbetört, régi autó elejében üldögélnek és túl a megjátszáson, ahogyan felismerik egymás magányosságát az a Sixteen Candles csúcspontja. Hughes keze munkájának gyümölcse és zsenialitása. A fiatal elsős, nagyzoló vagánysággal próbálja minél előbb leteperni az ártatlan, plátói beteljesületlen szerelemben és ignoráltságban szenvedő lányt, és miután mindketten levetkőzik pajzsként viselt álarcukat, elárulják egymásnak egy-egy titkukat. Az egész jelenet egy varázslat, egy kis szelet kamaszkor, amelyet a nosztalgia tortájából vágtak fel és toltak elénk papírtányéron (Stephen King volt képes hasonlóra korai műveiben).

A Sixteen Candles ugyan nem a legjobb Hughes-film (a mestermű, a Breakfast Club egy évvel később érkezik), de az a gyermeki mosollyal, vidámsággal átszőtt infantilis báj végig ott csörög benne. A tinédzserkori problémák a háttérben húzódnak meg, az előtér a sörös dobozokban úszó, plafonátszakítós partié és a komédiáé. Hughes ugyanis kiváló mókamester, gegjei elevenek és máig tökéletesen helytállóak. Poénjai csattanósak és minden egyes alkalommal előrángatják belőlünk az önfeledten nevető gyermeket (a nagyszülők végtelenül kínos, ostobának való ábrázolása telitalálat).

A 84'-es moziban egyúttal olyan színészpalánták tűnnek fel parádés mellékszerepekben, mint a Cusack-testvérek vagy Gedde Watanabe (ránézel és tudod, hogy mennyire ismerős), és a már említett két főszereplő.

A rendezés kiváló: minden egyes alkalommal szerelmes leszek a múlt Amerikájába, amikor a kertváros élénkzölden vibrál, klotyópapír borítja be a házat, amely úgy néz ki a buli másnapján, mintha három focicsapat vonult volna keresztül rajta és mindenkin dorkó van. Oldschool-szerelem. Van ilyen, na.

A mozi egyetlen negatívuma, hogy azért néha megesik, hogy Hughes bele-beleszorul a szentimentalizmus aprócska gödreibe (az apa-lánya párbeszéd remekül indul, aztán mintha elkapna a hányinger), de szerencsére ezek a malőrök nem tartanak soká. Ugyan nekem nem ez a kedvencem, de hamisítatlan és örök Hudges-film. 7/10