Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)
Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10
40 és annyi / This is 40 (2012)
Judd Apatow közkedvelt műfajánál maradva ezúttal a negyvenes felnőttek hétköznapjaiba szórja el találó és tahó poénjait Paul Rudd és Leslie Mann problémás házasságán keresztül tolmácsolva. A jó helyen elsütött popkult humorbombákon kívül természetesen az altesti, szexista és cinikus beszólások sem maradnak el, melynek belsejében közben szép lassan kicsírázik az újra és újra felbukkanó gondok legjava. Az alapvető családi problémák, az idegesítő, de szeretnivaló gyerekek illetve a felmenőkre hárított hibák felhalmozása. Csak azt tudnám, hogy Apatow ezt miért nem képes elbeszélni egy sokkal ideálisabb kilencven perces játékidő keretein belül, mint hogy állandóan két órányira nyújtja az ismerős cselekmény lefolyását. Mennyiség a minőség kárára. Itt-ott szerethető, de mostanra már inkább kissé unalmas időlopó. 5/10
Ruby Sparks (2012)
Ha azt vesszük, hogy A Család kicsi kincse rendezőpárosának gondoskodó kezei alól szállingózott ki ez a remek párkapcsolati dramedy, akkor a meglepetés talán nem is olyan hihetetlen. Bár az elismerés inkább Zoe Kazan színésznő- és forgatókönyvíró hölgyeményt illeti, aki metafikciós bravúrral hozza el az 500 days of Summer óta a zsáner, a téma egyik legjobb darabját, amely egyszerre felszabadult és elgondolkodtató módon szórakoztatja a nagyérdeműt. Calvin (Paul Dano azért született, hogy ezeket a szerepeket eljátszhassa) egy tehetséges, sikeres fiatal író, aki álomképei segítségével megalkotja a számára tökéletes nőt, aki egyik reggel a konyhájában várja finom reggelivel. Amit pedig papírra vet a fikcióból valóságossá előlépő barátnőről, az valóra válik. A szkript szellemes stílusban sodródik addig a pontig, ahol egyszer csak beleütközik a párkapcsolat morális dilemmáiba, amelyeket ésszerű, rendkívül érzékletes módon ecsetel sorról sorra. Ritka kincs ez manapság, úgyhogy mindenképp érdemes megbecsülni, mert okos és intelligens formában beszél önzőségünk, uralkodni vágyásunk, a másikhoz való alkalmazkodási képességünk jellemzőiről. Na és persze a szerelemről, mint olyanról, ami nem tehet róla, hogy végül ugyanoda hullámzik, ahol egyszer már partot ért (de ettől még rohadtul giccses az a záróképsor). 8/10