Ha már a múltkor felelevenítettem a Gorillák a ködben-t, nem mehetek el másik gyerekkori kedvenc gorillás filmem mellett sem, ami sajnálatos módon messze nem öregedett olyan jól, mint az említett mozi. A szentimentalizmus sajnos átüt az oldschoolon és Cuba Gooding Jr. karrierje sem véletlen tart ma ott, ahol. Ennek ellenére még mindig nem tudom nem szeretni ezt a mozit és ez főleg Anthony Hopkinsnak köszönhető.

Roger Ebertnek sajnos nagyon is igaza van abban, hogy minden ami ebben a filmben jó - ha csak kicsit is -, azt már láttuk máshol sokkal jobb és eredetibb körülmények között.

A mélyre nyúló, realista és giccstől mentes "állatfilm" szinte teljesen kihalt Hollywoodból. No nem mintha a múltban agyon lettünk volna halmozva ezek minőségi alfahímjeivel, mert úgy, kb minden huszadik beszélő-kutyás, szomorú-lovas mozira jutott egy-egy valamirevaló matéria, amit esetleg még költségvetésben is hajlandóak voltak megtámogatni. Michael Apted '88-as filmje igencsak szerencsésnek számíthatott, hiszen huszonkét milliót kaptak arra, hogy leforgassák. És egy felívelő karrierben lévő Sigourney Weavert.

A Gorillák a ködben igazi "discover-mozi", amelyből csak úgy szaglik a természet, a vadság, és amely elképesztő képekkel mutatja be, hogy az ember mire képes saját szenvedélyéért, mely szép lassan belepi egész életét.

Az első szezon után hirtelen felgyülemlett rajongótábor mostanra, a második szezon befejeztével legalább a felére apadt. A nézők java része utálta az évadot. Nic Pizzolatto bravúrja viszont az, hogy mindvégig következetes maradt önmagához és mindent úgy csinált, ahogy eltervezte. Persze én is azt mondom, hogy ez egy istentelenül jó évad lehetett volna, és számos oka van annak, hogy nem lett az. Többek közt Nic túlvállalása (a karakterek szempontjából), Fukunagával való összeveszése, az ebből fakadó állandó rendezőhiány (ezt sínylette meg legjobban a szezon), az agyonbogozott sztori, ami igazából senkit sem érdekelt már igazán a végére és így tovább és így tovább.

De végül minden negatívumon-pozitívumon átlovagolva és elérkezve a nyolcadik részhez Nic tökéletesen varrta el a szálakat és olyan emberien szép befejezést írt (egyébként megintcsak ütős) karaktereinek, amivel az én szívemből kihúzta a tüskék nagy részét. (Persze én elfogult Pizzolatto fan vagyok, most olvasom másodszor a könyvét, az első évadot 4-szer láttam, bírom az egoját, azt, hogy egy sznob fasz néha és a háttért amiből jött, ahonnan származik - szóval végletekig elfogult SPOILERES kivesézés a tovább mögött.)

"Knock, knock!
- Who is it?
- Steven Spielberg."

Chris Carter pilotepizódja hemzseg a misztikum és az oldschool gyönyörködtető kombinációjától. Feszes, izgalmas, lényegre törő, kiválóan felvezetett cselekmény, amely tökéletes táptalaja a kilenc évig futó szériának. Mulder és Scully ellentmondásokban tobzódó pazar párosa megkezdi kutatását az FBI leselejtezett, elkülönített aktái között.

Egészen a film utolsó húsz percéig kitartóan kerestem a választ arra, hogy J.C. Chandor (a Krízispont és a Minden odavan direktora) miért forgatta le az A most violent year-t. Egy gengszterfilm köntösbe csomagolt nem-gengszterfilmet miért akar mindenáron annak eladni, ami valójában nem. Hogy az 1981-ben játszódó történet a maga sárga-fekete szűrőjén keresztül miért akar olyan rohadtul klasszikus gengszterimázst idézni avagy egy tisztességes, a maga igazáért és céljaiért utolsó erejéig küzdő férfi mire képes azért, hogy ne térjen le az útról, akkor sem, ha minden körülmény arra kényszeríti, hogy törvényt szegjen és olyan eszközökhöz nyúljon, amik besározzák a nevét.

Abel Morales (Oscar Isaac ugyan kimagaslóan jó, de messze nem olyan emlékezetes, amilyennek szánták) végül így vagy úgy, vértől nem mentesen, de a tiszta oldalon marad.

A Blake Crouch regényeiből kis-képernyőre adaptált, ködös-misztikus tévésorozat a Fox-on (!Deja vu) már akkor gyanús volt, amikor a semmiből kísérteties csendben előtűnt M. Night Shyamalan neve, mint producer és a pilot rendezője. Bah. De a kritikák nem bántak rosszul vele, és a Twin Peaks-Truman Show analógia kiválóan hangzott, amit sikerült is fenntartani öt részen keresztül. Aztán a Wayward Pines ígéretes, izgalmas kisvárosi thrillerből ócska sci-fivé változott, és akkora cápát ugrott, hogy beszakadt a képernyő - mármint nekem, mert nem olvastam a könyveket (my bad). Van visszaút?

Talán. (SPOILERESSÉG A TOVÁBB UTÁN).

Sokan félreértelmezik Nic Pizzolatto munkásságát. A fickó felismerte, hogy mi az amiben jó, amihez tehetsége van. Louisianaból való származása vaskosan ott pulzál minden egyes írásában, összes merengésében, dialógusában és karakterei monológjaiban. Megfogadta az örök írói szabályt: arról írj, amit ismersz. A Galveston az első regénye.

Pizzolatto származása azonban egy örök beforratlan seb. Gyermekkorát az erőszak, mint közös nyelv és az őt körülvevő tudatlanság lengte be, ahol az emberek ököllel intézték el problémáikat. Elmondása szerint a házban ahol felnőtt nem voltak könyvek vagy bármi, amely valamilyen módon az intellektuális fejlődést szolgálta volna. Elvégzed az elemit és vagy beállsz robotnak valami gyárba vagy egy leszel az istent ostobán és lankadatlanul követő birkanyáj tagjai közül. Ezért gyerekként bevette magát az erdőbe, felfedezte a világot, ahol élt. Miután elkezdett érdeklődni a művészet iránt, azt mondta ezt arra használta, hogy elmeneküljön a vidékről.

Őszintén szólva én meglepődtem - pozitívan. Annak ellenére, hogy a nézői elvárások az első szezon tökéletessége miatt az egekbe lettek pumpálva, Pizzolatto egyáltalán nem ijedt meg a feladattól, hogy tartania kell a színvonalat. A második évadba pedig pont olyan precizitással hozta át saját, sötét gondolatait és borongós stílusát, hogy az még véletlenül se hasson önismétlésnek, de viselje az alkotó kézjegyét. Well Done!

Jogosan tehetném fel a kérdést, hogy Ben Mendelsohn hol volt ezidáig, de az olyan volna, mint Tom Hardy korai éveiről beszélgetni. A lényeg, hogy itt van (Starred Up) és sikeresen prezentálja, hogy a jó karakterszínészeknek bizony jó sorozatokban a helye - vagy legalábbis a jelenlétük egyedülálló.

A Bloodline egy fülledt, családi emlékekbe ragadt bűnös mocsár, amelyben emberek hazudják magukat szemrebbenés nélkül tisztának. Egy család, amelynek titka Florida Keys legszebb nászutas homokján mos partot újra és újra, addig míg vérré nem válik.

A Long Way Down az utóbbi évek egyik legjópofább öngyilkos filmje. Ehhez képest pedig meglehetősen alulértékelt darab. Márpedig ha egy Nick Hornby alapanyagból készül bármi a filmszakmában, arra érdemes odafigyelni. Igazából egyedül maga a casting volt az, ami a merevlemezen tudta tartani ezt az angol dramedyt, és talán pont ez az ok, amiért a maga őrült módján sikeresen szórakoztatónak is bizonyult.