Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.
A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.
Félreértések elkerülése véget leszögezném, itt minden Rust Cohle-ról (Matthew McConaughey) szól. Rust figurája hasonló zsenialitással végigvitt, részletes, elgondolkodtató, következetesen megírt és tragikus karakter, mint Bryan Cranston Walter White-ja volt.
A fény és a sötétség. Az egész louisana-i atmoszféra, a mocsár, a gettó, a peremvidékek kietlen kisvárosi hangulata, a fák, a lombok, az ördögcsapdák, az egyszerű, istenhívő embereken át a patkánylyukban élő csótányokig mind-mind Rust bolyongását hivatottak szimbolizálni a sötétségben. Olyan ő, mint egy szentjánosbogár a végtelen, véres éjszakában, aki saját fényével kutat az igazság után, mert múltja már minden mást kipusztított belőle, aminek jelentősége volt. Ahogy ő maga is mondja az első részben Martynak (Woody Harrelson), arra kérdésre, hogy reggelente hogyan képes kiszállni az ágyból: elsősorban magamért, az emberi ösztön miatt és azért, mert nem hiszek az öngyilkosságban. Nem e-világi lény. Halucinációk, alvászavarok és függőségek gyötrik, melyeknek esszenciájából nyeri utánozhatatlan tehetségét hivatásában. A saját személyisége, morózus, mizantróp jelleme tette alkalmassá arra, hogy a Dora Lange-el felfedezett sorozatgyilkost végül 17 év elteltével megtalálja.
Pizzolatto narratívája épp azt a csodálatos történetmesélési módszert, amelyben a suspense úgy vibrál, mint egy elromlott neonlámpa fénye, tette lehetővé arra, ami anno a Lost-ot is a felejthetetlen sorozatok pantheonjába emelte (habár ott később bekúsztak a képbe inkonzekvens zavaró tényezők). A kihallgatásos flashback szerkezet, mely 1995 és 2012 között ugrálva fedi fel számunkra a valós, vélt és állított események történéseit, több okból is borzasztóan hatásos, impresszív és szuggesztív egy időben. Ahogy maga a készítő is elmondta: a fókusz leginkább azon van, hogy a karakterek állításainak valósságát illetve hamisságát mi magunk láthatjuk és ítélkezhetünk felette. Ezzel a legapróbb precizitással kidolgozott karakterek valóban saját maguk befolyásolják az összes motívum jelentőségét, érzelmi kiburjánzását és megítélését.
Pizzolatto már a kezdet kezdetén leszerződtette maga mellé Cary Fukunagát állandó rendezőnek (csakúgy, mint a két főszereplőt). Neki köszönhetjük azokat a lenyűgöző nagytotálokat, a hátborzongató atmoszférát, a sötétség Louisanán keresztül a bőrünk alá mászó ridegségét, mely nyolc részen keresztül addiktív függőkké változtatott minket. Ezek a tények.
Rust és Marty kapcsolatának részletessége, az utolsó személyes információba való beavatottság hozza olyan explicit közelségbe kettejük - és ezzel együtt - a mi viszonyunkat hozzájuk, ami az igazán nagy bravúr. A sokrétűség mellyel Pizzolatto felvértezi, héjaira bontja eme két személyiséget az adja meg a karakterek olyan valóságosságát, létezésük megkérdőjelezhetetlenségét, melyet tíz évente csak nagyon kevés alkalommal képesek elérni ezen a szakmán belül.
Ez McConaughey éve. A színészé, aki ott akarta hagyni karrierjét, aki vissza akart vonulni, mert ambíciótlanul tengődött a kihívástalan szerepajánlatok között, amikor úgy döntött, hogy inkább újraindítja azt. Lehet itt elmélkedni, de számomra kristálytisztább nem is lehetne, hogy azt az Oscart (amit invenciózusan megköszönt) nem a filmért, hanem az elmúlt három évért, de leginkább Rust megformálásáért gyűjtötte be és ha van még igazság a földön, akkor az összes díjat besöpri majd, amit ember tévészereplésért nyerhet. Ne essék félreértés, Woody Harrelson "A" tökéletes partner megformálója, ahogy Michelle Monaghan sem volt még életében jobb, de ez Mattie showja.
A fény és a sötétség. A misztikus szimbólumok, az ördögcsapdák, a szörnyűséges, már-már ikonikus gonoszról epizódról epizódra kialakított mítosz megfestésének makulátlanul fekete burka az utolsó epizódban kulminálódik. Sorozatfináléban akkora főszereplő még sosem volt a helyszín, mint a True Detectiveben. A már-már felfoghatatlan emberi gyarlóság, az aberráltság, botokból, agancsokból, koponyákból, csontokból szőtt labirintus maga a purgatórium, Rust utolsó, de legfőbb porondra lépése az ördöggel. Amikor elérsz léted, melyet saját életművednek építettél fel minden egyes emberi kapcsolatoddal és összes valaha véghezvitt cselekedeteddel, az utolsó hely, ahol már régóta tudatában vagy annak, hogy egy szörnyeteg vár rád és a hőn áhított, halálvággyal flörtölő, állandóan változó kapcsolatod beteljesülését csakis úgy érheted el, ha legyőzöd azt. Te vagy a fény. Annak kell lenned.
És amikor minden elcsendesül, szkeptikussággal vizsgálva létezésed csak a csillagokat bámulod és azon töprengsz mi volt előbb: a fény, vagy a sötétség. 10/10
