Az első szezon után hirtelen felgyülemlett rajongótábor mostanra, a második szezon befejeztével legalább a felére apadt. A nézők java része utálta az évadot. Nic Pizzolatto bravúrja viszont az, hogy mindvégig következetes maradt önmagához és mindent úgy csinált, ahogy eltervezte. Persze én is azt mondom, hogy ez egy istentelenül jó évad lehetett volna, és számos oka van annak, hogy nem lett az. Többek közt Nic túlvállalása (a karakterek szempontjából), Fukunagával való összeveszése, az ebből fakadó állandó rendezőhiány (ezt sínylette meg legjobban a szezon), az agyonbogozott sztori, ami igazából senkit sem érdekelt már igazán a végére és így tovább és így tovább.

De végül minden negatívumon-pozitívumon átlovagolva és elérkezve a nyolcadik részhez Nic tökéletesen varrta el a szálakat és olyan emberien szép befejezést írt (egyébként megintcsak ütős) karaktereinek, amivel az én szívemből kihúzta a tüskék nagy részét. (Persze én elfogult Pizzolatto fan vagyok, most olvasom másodszor a könyvét, az első évadot 4-szer láttam, bírom az egoját, azt, hogy egy sznob fasz néha és a háttért amiből jött, ahonnan származik - szóval végletekig elfogult SPOILERES kivesézés a tovább mögött.)

"Knock, knock!
- Who is it?
- Steven Spielberg."

Chris Carter pilotepizódja hemzseg a misztikum és az oldschool gyönyörködtető kombinációjától. Feszes, izgalmas, lényegre törő, kiválóan felvezetett cselekmény, amely tökéletes táptalaja a kilenc évig futó szériának. Mulder és Scully ellentmondásokban tobzódó pazar párosa megkezdi kutatását az FBI leselejtezett, elkülönített aktái között.

Ha nagyon akarnám utána tudnék járni, hogy miért szokás ma utálni Denis Leary-t Hollywoodban vagy a világon bárhol, de teljesen értelmetlen lenne, mert én azok közé tartozom, akik bírják a palit. És legújabb showja az FX-en pont a világ azon kis szeletének szól, akik térdcsapkodva tudtak sírva röhögni a macsókomédia egykori királyán, a Rescue me-n.

A Blake Crouch regényeiből kis-képernyőre adaptált, ködös-misztikus tévésorozat a Fox-on (!Deja vu) már akkor gyanús volt, amikor a semmiből kísérteties csendben előtűnt M. Night Shyamalan neve, mint producer és a pilot rendezője. Bah. De a kritikák nem bántak rosszul vele, és a Twin Peaks-Truman Show analógia kiválóan hangzott, amit sikerült is fenntartani öt részen keresztül. Aztán a Wayward Pines ígéretes, izgalmas kisvárosi thrillerből ócska sci-fivé változott, és akkora cápát ugrott, hogy beszakadt a képernyő - mármint nekem, mert nem olvastam a könyveket (my bad). Van visszaút?

Talán. (SPOILERESSÉG A TOVÁBB UTÁN).

Őszintén szólva én meglepődtem - pozitívan. Annak ellenére, hogy a nézői elvárások az első szezon tökéletessége miatt az egekbe lettek pumpálva, Pizzolatto egyáltalán nem ijedt meg a feladattól, hogy tartania kell a színvonalat. A második évadba pedig pont olyan precizitással hozta át saját, sötét gondolatait és borongós stílusát, hogy az még véletlenül se hasson önismétlésnek, de viselje az alkotó kézjegyét. Well Done!

Az HBO minden bizonnyal kompenzálni akarja az Entourage és a How To Make it America-t hiányát, mert a Peter Berg és Marky Mark Wahlberg által producerált BALLERS nagy igyekezettel hajaz ezekre. Nyilván előbbiről beszélhetünk főleg, igaz egyiknek sem ér a nyomába egyelőre, de ebből még bármi lehet.

Jogosan tehetném fel a kérdést, hogy Ben Mendelsohn hol volt ezidáig, de az olyan volna, mint Tom Hardy korai éveiről beszélgetni. A lényeg, hogy itt van (Starred Up) és sikeresen prezentálja, hogy a jó karakterszínészeknek bizony jó sorozatokban a helye - vagy legalábbis a jelenlétük egyedülálló.

A Bloodline egy fülledt, családi emlékekbe ragadt bűnös mocsár, amelyben emberek hazudják magukat szemrebbenés nélkül tisztának. Egy család, amelynek titka Florida Keys legszebb nászutas homokján mos partot újra és újra, addig míg vérré nem válik.

Kiábrándító évadot zárt a History Channel első saját gyártású sorozata, ami 10 epizód alatt egyszer sem tudta felidézni az első két szezon nagyszerűségét, bármennyire is próbálkozott – vagy inkább nem próbálkozott. A Michael Hirst (Tudorok, Camelot) kreálta Vikings harmadik évada egy lagymatag kezdést követően szokatlan fásultsággal evickélt el a földműveléstől Párizs ostromáig, mialatt vajmi kevés ígéretét váltotta be.

Előzetes sejtéseimmel ellentétben Vince Gilligan nem dobbantott miután megrendezte a pilot epizódot, hogy aztán utána pusztán a nevével fémjelezve (ami a Breaking Bad miatt mára aranyat ér) futhasson tovább a széria. Gilligan mindvégig ott maradt - sőt marad is a következő évadra egyaránt - és leginkább ennek köszönhető, hogy a BETTER CALL SAUL nem csupán egy lerántott kópia lett zseniális felmenőjéről, hanem egy önmagában is magabiztosan működő, érdekes, izgalmas és strukturálisan remekül felépített drámasorozat. A tovább mögött SPOILEREK lehetnek.

Jobb későn, mint soha, ugye, úgyhogy így február utolsó hetét taposva az agonizáló blog a lustaság szemétdombjáról tudósítja nektek saját favoritjait a tévéből. Mert akárhogy is legyen, tavaly olyan sorozatokat, évadokat kaptunk, ami mellett nem szabadott volna átsiklanom az év végén. De sosincs késő, az aktualitás pedig sosem volt fegyvertény nálunk, szóval íme a LEGFASZAGÁNYOSABB évadok 2014-ből.