Már az elején elszúrják. 34000 darab rossz csempészett cigarettát szállít nekik egy lengyel tag, aki még csak böfögni sem tud egy szót sem dánul. Baj van, mert amikor ezt megtudja az Eskimo névre hallgató, fülpiszkálót az agyhártyádig pofozó főgengszter, akkor először csak a szülinapján veri meg Torkildet (Søren Pilmark, mint a banda vezére), aztán előáll egy ajánlattal, ami miatt nem öli meg szerencsétlent. El kell hoznia egy táska lóvét. Természetesen három gyermekkori jóbarátja, cimborája és bűntársa egyben segít neki mindennek a kivitelezésében.
Anders Thomas Jensen első nagyjátékfilmje, (még az Ádám almái és a Zöld Hentesek előtt) kiválóan és hamisítatlanul szállítja azt a dán esszenciát, amelyben a humor, a dráma és az erőszak tökéletes komplementereit képezik egymásnak.
Már az elején elszúrták. De önnön hibájukon kívül, mindannyian saját gyermekkoruk áldozatai, akiket a halál köt össze, a halál vezette őket egymáshoz, hogy rátaláljanak saját családjukra. Jensen filmjének legnagyobb erőssége azok a nyers, kissé már szürreális hangvételű, azonban realista visszaemlékezések, amelyekben megismerjük mindannyiuk múltjának, gyermekkorának azt az ominózus eseményét, ami végül egymás mellé sodorta őket.
A rendező közben pedig folyamatosan rajzolja a jellemüket, árnyalja, explicit közelségbe hozza, hogy mire a végére jutunk, garantáltan egy csapatként kezeljük ezt a négy piti bűnöző lúzert. Mert valójában mindnyájan azok. Elcseszett alakok, akiknek egyetlen megoldásként az az út szolgált, amelyben törvénytelenül voltak képesek fennmaradni, túlélni.
De pont az a gyönyörű a szerző harsány művében, hogy megtalálták egymásban azokat a biztos pontokat, amik ha törik, ha szakad, mindig is ott lesznek (lásd Torkild ötletét, hogy azonnal induljanak Barcelonába és hagyják maguk mögött ezt az egész szart, szinte mindenki bólint, aki nem, annak sem kell 5 percnél több).
Mert végül ez az elfuserált, spontán ötlet vezeti el négyüket egy lepattant, roskadozó erdő közepi házhoz, amely valaha fogadóként funkcionált. Ez a hely lesz a megváltásuk. Ahol levetkőzik gyermekkori traumáikat, ahol képesek lesznek felhagyni kokainfüggőséggel, erőszakos hajlamokkal és egy nővel, aki el akarja szakítani egyiküket a többitől. Mindez Torkild abszurd és erősen megkérdőjelezhető döntése miatt, miszerint nyissanak egy éttermet - a KIBASZOTT erdő közepén.
Szinte mondanom sem kell, annyira nyilvánvaló, hogy a múltjuk persze utol éri őket, és ha ez nem egy Anders Thomas Jensen mozi volna, még félnék is a végkifejlettől, de nincs rá okom. Kisebb fegyverarzenál bukkan fel ebben a keserédes gengszterdrámában, ropognak a fegyverek, folyik a vér és nem csak az állatvédők, de a hímsovinizmus elleni szervezetek is egy enyhébb szívrohamot kapnának néhány jelenet közben, de pont ezektől a momentumoktól lesz annyira emberi, közeli és elképesztően dán a film, hogy képtelen vagy mosoly nélkül konstatálni a stáblista felgördülését.
Dánia krémje. Éppen hogy csak Kim Bodnia hiányzik a filmből, de rajta kívül itt van Ulrich Thomsen, Søren Pilmark, Nikolaj Lie Kaas, és nyilvánvalóan a legnagyobb gyöngyszem, Mads Mikkelsen. Mikkelsen, mint oly sokszor, most is lopja a showt, de igazából annyira hálás és látványos szerep az övé, hogy ezen nincs értelme csodálkozni. A legbalhésabb, legagresszívebb fegyverbuzit játssza, aki játékból öldösi az állatokat, mintha egy videójátékban azokért plusz pont járna az emberek mellett. Igazi pszichopata, akiben a dúló haragot, amely gyermekkorától kezdve emészti, képes lecsillapítani ez a meseszép környezet és három cimborája.
Ahogy végül mindannyian megtalálják a számításuk. Jensen filmje afféle depresszióűző cucc, szavak nélküli jóérzést keltő atmoszférikus tragikomédia, ahol a rosszakból nem lesznek jók, csak lenyugodott békére lelt fickók, kilométeres priusszal a hátuk mögött. Gengszterfilm se sűrűn mondhatja el ezt magáról. 8/10