"Knock, knock!
- Who is it?
- Steven Spielberg."
Chris Carter pilotepizódja hemzseg a misztikum és az oldschool gyönyörködtető kombinációjától. Feszes, izgalmas, lényegre törő, kiválóan felvezetett cselekmény, amely tökéletes táptalaja a kilenc évig futó szériának. Mulder és Scully ellentmondásokban tobzódó pazar párosa megkezdi kutatását az FBI leselejtezett, elkülönített aktái között.
A Blake Crouch regényeiből kis-képernyőre adaptált, ködös-misztikus tévésorozat a Fox-on (!Deja vu) már akkor gyanús volt, amikor a semmiből kísérteties csendben előtűnt M. Night Shyamalan neve, mint producer és a pilot rendezője. Bah. De a kritikák nem bántak rosszul vele, és a Twin Peaks-Truman Show analógia kiválóan hangzott, amit sikerült is fenntartani öt részen keresztül. Aztán a Wayward Pines ígéretes, izgalmas kisvárosi thrillerből ócska sci-fivé változott, és akkora cápát ugrott, hogy beszakadt a képernyő - mármint nekem, mert nem olvastam a könyveket (my bad). Van visszaút?
Talán. (SPOILERESSÉG A TOVÁBB UTÁN).
Talán az egyre erősödő szentimentalizmusom okolható azért, hogy Philip Noyce enyhén szirupos sci-fidrámája nálam sikeresen betalált. Az Emlékek őre az a fajta mozi, amelyet még a kommersz, szórakoztató hollywoodi film is képes elviselni minden infantilis vonása ellenére.
Az újraélesztett franchise 2011-es indulásával hamar lekotorta magáról a nézői előítéleteket, melyek már azelőtt koporsóba vágták és földet dobtak rá mielőtt egyetlen képkockát is láttak volna belőle. Aztán jött Rupert Wyatt (meg Andy Serkis) és úgy ránk cáfolt(ak), hogy a Lázadás az év egyik legjobb blockbustere lett. Annak lezárásában pedig már olyan ígéretek látszódtak körvonalazódni, melyek még merészebb, átfogóbb és komplexebb folytatásokkal kecsegtettek. Ha a Lázadás egy morálisan és emocionálisan bivalyerős expozíció volt, akkor a Forradalomnak minimum kétszer olyan nagyszabásúnak kellett volna lennie. Nem lett az, de Matt Reeves (direktorváltás történt) nem tépte ki az impozáns gyökereket, hanem magabiztosan tovább vitte azokat.
Scarlett Johansson közösült az agyammal. És fájt.
A legenda szerint Albert Einstein egyszer azt a gúnyos megjegyzést tette egy újságírónak, hogy az emberek csupán az agyuk 10%-át használják. A nyilvánvaló tréfát azonban a vajmi kevés humorérzékkel megáldott firkász komolyan vette, majd tényként közölte, s így rászabadított a világra egy akkora tévhitet, amit sokan a mai napig megesznek. Méghozzá annyira megeszik, hogy egyenesen elméleteket gyártanak annak a lehetőségére, hogy mi történne, ha valaki képes volna kihasználni az agykapacitása mind a száz százalékát? Luc Besson a saját verzióját egy sci-fi köntösbe bújtatott bosszúfilmen keresztül igyekszik prezentálni.
Egy szörnyen rossz szörnyfilm
Utólag belegondolva elég reménytelen vállalkozás volt a kegyetlenül vontatott Monsters rendezője, Gareth Edwards részéről feltámasztani minden szörnyek leghatalmasabbikát, a kaijuk királyát, Godzillát. ’98-ban Roland Emmerich egy teljesen újraértelmezett (és szvsz teljesen élvezhető) verzióval lepte meg a nagyérdeműt – de az nem volt jó, mert nem elég japános. Edwards ezzel szemben most szinte kényszeresen átvette az ’54 után tömegesen gyártott japán Gojira-filmek minden hagyományát – csak épp azt a kérdést hagyta figyelmen kívül, hogy ami évtizedekkel korábban bugyuta trashfilmként működött Japánban, az miért működne most nagyszabású blockbusterként Amerikában?
Gennyes negyvenmillió se(!) kellett hozzá, hogy Joon-ho Bong (még pár film kell mire megtanulom elsőre leírni a nevét, de úgy lesz, mert rászolgált) leforgassa a tavalyi év legjobb sci-fijét. És itt most csak finoman szólnék, hogy a Gravitáció menjen el a picsába a százmillájával, de tényleg csak halkan, mert Cuarón ettől függetlenül nagyon összetapasztotta azt a filmet feszültség- és látványbombákból. De nézzetek ide, a halál segge alól jön egy kvázi ismeretlen (de amúgy nem) dél-koreai faszi, aki úgy istenigazából a pofájába röhög a hálivudi képmutató piros nyakkendős blockbuster-szülőknek, azzal, hogy leforgatja hosszú idő óta a zsáner egyik legkompromisszummentesebb darabját. Korrektség, morális betagolódás, barátság, szeretet és emberség. Mind megy a klotyóba, mert amikor eljutunk oda, hogy egy baszomnagy vonaton tengődik az emberiség szinte elenyésző utolsó százaléka, mi akkor is javakon, drogon, életszínvonalon, hatalmon marakodunk. Éljen az ember!
A James Gunn (Super) tolmácsolásában 2014-ben debütáló, ígéretes gárdával operáló feldolgozás apropóján egy kedves olvasónk volt olyan ambiciózus, hogy összekapirgálja a Guardians...történetét, hogy végre mi (én?) laikusok is megtudjuk mi a frászt fog művelni egy fegyver-fetisiszta mosómedve(!) és egy Vin Diesel hangján megszólaló fa(!!) a filmvásznon - Gevin.
A kisebb-nagyobb megszakításokkal máig tartó űropera magvait a Marvel Comics berkein belül Arnold Drake író és Gene Colan rajzoló hintette el 1969-ben, amikor a Marvel Super-Heroes füzetek lapjain először jelent meg a szuperhős csapat. A kor ontotta magából az egzotikusabbnál egzotikusabb világokban játszódó történeteket és a ponyva világából számítható merítésnek köszönhetően a nagyon távoli jövőben, a mi világunktól a lehető legmesszebb játszódik a sztori eleinte (s ez később sem változik számottevően, csak ugrálgatunk ide-oda térben és időben), hiszen senki sem úgy veszi a tartós tejet, hogy esetleg arra számít, majd a harmincegyedik század derekán is pont így fognak kinézni a dolgok. Lehet afféle erőfitogtatásnak is felfogni, hogy kinek a fantáziája ér messzebb - s részben nem is állunk távol a megfejtéstől - azonban mindenképp az emberek képzeletének megragadása volt a cél, amikor az első bunyóból és plazmalövöldözésből kivették a részüket a tagok. A hosszú évtizedek során inkább amolyan b-kategóriás csapatnak lehetett felfogni őket, hiszen kiegészítő sztoriként jelentek meg egészen 1991-ig, amikor önálló sorozatot kaptak.
„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”
A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.
Amikor a Twilight és a Battle Royale undorító fajtalankodásának fonnyadt gyümölcseként napvilágot látott Az éhezők viadala, jó pár hajszállal és nem kevesebb agysejttel károsított meg bennünket eme gagyiba pólyált torzszülött. De persze már akkor is tudtuk, hogy egy poszáta nem csinál nyarat; meg is jött a folytatás, amelyben futótűzként terjed tovább a hülyeség.
