Egy szörnyen rossz szörnyfilm
Utólag belegondolva elég reménytelen vállalkozás volt a kegyetlenül vontatott Monsters rendezője, Gareth Edwards részéről feltámasztani minden szörnyek leghatalmasabbikát, a kaijuk királyát, Godzillát. ’98-ban Roland Emmerich egy teljesen újraértelmezett (és szvsz teljesen élvezhető) verzióval lepte meg a nagyérdeműt – de az nem volt jó, mert nem elég japános. Edwards ezzel szemben most szinte kényszeresen átvette az ’54 után tömegesen gyártott japán Gojira-filmek minden hagyományát – csak épp azt a kérdést hagyta figyelmen kívül, hogy ami évtizedekkel korábban bugyuta trashfilmként működött Japánban, az miért működne most nagyszabású blockbusterként Amerikában?
Edwards és csapata erre egyetlen ésszerű választ találhatott: a látvány miatt. Hiszen manapság minden második film látványfilm. Ezzel úgy egyébként még nem is lenne probléma; a látványfilm külön műfajjá nőtte ki magát az elmúlt években és marha szórakoztató példányokkal igazolta létjogosultságát. A baj csak az, hogy a Godzilla nagyon nem egy marha szórakoztató példány. Az óriásszörnyek pusztítása ugyanis a Transformersek, Battleshipek és Pacific Rimek után már csak egy másolat másolatának a másolataként hat. Azt leszámítva viszont, hogy Godzilla ellenfelei leginkább egy hatalmasra nőtt imádkozósáska és a Cloverfiled-i szörny fogyatékos szerelemgyerekeire hasonlítanak, a CGI-részlegre egy rossz szavunk nem lehet. Az utolsó pikkelyéig részletesen kidolgozott címszereplő és a monumentális pusztítás során kártyavárakként összeomló épületek látványától a hideg is kiráz, annyira gyönyörű és mesteri az egész. Kár, hogy a film nem ezekről szól.
Hanem egy totál jellegtelen családi drámáról, ahol a lehengerlően lélektelen színészi alakításokkal büntető sablonkarakterek még 3D-ben is olyan laposak, mintha kivasalták volna őket. A főhős természetesen a hazafiasság mintaszobra, egy mindig hősködő tengerészgyalogos, akit természetesen mindig az események középpontjába sodor a fantáziátlan írói kéz. A felesége szintén tökéletes, hiszen kórházban dolgozik, a fiuk meg csak bambul, akárcsak a kötelező japán karakter, aki cunamiként öklendezi fel a filozofikusnak szánt közhelyeket. És amikor már éppen túllépnénk a végtelennek tetsző, gyalázatosan gyenge párbeszédekkel kísért bénázásokon, és feltűnne végre Godzilla, Edwards hirtelen visszavált a totál érdektelen emberi szálra és az egész kálvária kezdődik elölről.
Ami persze rögtön elnyomja a fellobbanó feszültség utolsó szikráját is, mi pedig visszasüppedünk az unalmas műdráma ragadós mocsarába. Ezek után pedig hiába bukkan fel időnként egy-egy nosztalgikus ábrándokat ébresztő utalás a klasszikus Gojira-filmekre, ilyen igénytelen forgatókönyv, ilyen bamba színészek és ilyen életunt rendezés mellett annyit érnek, mint egy bugylibicska Godzilla ellen. Bő másfél óra gyötrelmes idétlenkedés után meg már a film végi szörnybunyó is teljesen hidegen hagy.
Csupa-csupa kettősség és ellentmondás jellemzi a Godzillát: egyszerre akar szórakoztató szörnyfilm és megindító emberi dráma lenni, egyszerre akar tradicionális és modern lenni, egyszerre akar gigászi blockbuster és intelligens mozi lenni, egyszerre akar tipikusan amerikai és hagyományosan japán lenni, egyszerre akar elgondolkodtatóan filozofikus és agyatlanul szórakoztató lenni. Valójában pedig csak egy elképesztően látványos, mégis borzasztóan unalmas kínlódás. Gareth Edwards Godzillája valószínűleg minden idők legdrágább trashfilmje; egy gyönyörű szemét.
GODZILLA
(Godzilla, 2014)
amerikai-japán sci-fi-thriller
játékidő: 123 perc
rendezte: Gareth Edwards
főszereplők: Aaron Taylor-Johnson, Ken Watanabe, Elizabeth Olsen
