„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”
A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.
Kingnek istenadta tehetsége van ahhoz, hogy a lehető leghitelesebb képet fesse az amerikai kisvárosok mindennapjairól. Hosszabb-rövidebb leírásai és természetesnek ható, velős, trágár vagy éppen humoros párbeszédei, belső monológjai („A bugyim beleragadt a seggem vágatába, és különben is, ez a mocskos kis város úgy néz ki, mint egy pattanás Új- Anglia pöcsén. Van még kérdésed, aranyoskám?!”) olyan erőteljes hangulatot közvetítenek, amire senki más nem képes. Több tucatnyi szereplőt ruház fel saját személyiséggel, emlékekkel, motivációval, gondolatokkal, ezeket azonban sajnos nem mindig állítja a cselekmény szolgálatba. Kritikusai gyakran vádolják azzal, hogy túlságosan szeret elidőzni egy-egy figura lelki állapotának és múltja egyes eseményeinek feleslegesen elnyújtott boncolgatásánál. Ezek a bírálatok pedig nem alaptalanok, hisz a rengeteg belső monológ mellett ezúttal King még azt is megengedi magának, hogy főszereplője, Gard, az iszákos költő a regény középső harmadában végig részegjen fetrengjen a szüntelenül ásó Bobbi farmján. Ez a karakterválasztás mellesleg igen személyes és bátor húzás, mivel egy időben magának Kingnek is meggyűlt a baja az alkohollal. Eme időszakáról Az írásról c. művében vall részletesebben, ahol azt is megemlíti, hogy a kész könyvei nagyjából az első vázlat 90%-át tartalmazzák, azaz jelen estben közel 100 oldallal kurtította meg az eredeti változatot. A regény viszont még így is három kötetnyi anyagot tartalmaz, ezért már a terjedelemnél fogva is megkerülhetetlenek a kisebb üresjáratok.
A lassú kezdés után – ahol a kelleténél kicsit részletesebben ismerkedhetünk meg az alaphelyzettel és a főbb szereplőkkel – King apránként, de folyamatosan növeli a tempót, és itt-ott még némi öniróniával is meglepi rajongóit. Majd a könyv utolsó harmadában padlóig nyomja a gázt. A feszültség, mely eddig csak kóstolgatta az olvasót - ahogy a macska játszadozik az egérrel -, itt állandósul, s egyre intenzívebbé válik. Itt már hiába próbálunk visszafordulni, már bezárult mögöttünk a kapu, s csak előre mehetünk, a titokzatos zöld fényben izzó, abszurd rémálmok felé, ahol a rémkoppantók már várnak ránk. King a macska és mi vagyunk az egerek. Sikerült kelepcébe csalnia és a frászt hoznia ránk – már megint. És éppen emiatt érdemes belevágni a könyvbe, ijesztő hossza ellenére is, mert ha a kingi túlírást el tudjuk fogadni, akkor a sci-fi és a horror egy sablonoktól mentes, különleges és mesteri keverékét kapjuk. A rémkoppantók a horrorkirály hamisítatlan stílusának minden pozitív és negatív sajátosságát magában hordozza. Úgy taszít bele minket egy a Gonosz által megszállt város transzcendens hanyatlásának mindennapjaiba, ahogy arra csak ő képes: lépésről-lépére, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor könyörtelenül lecsaphat. És mindezt vigyorogva teszi.