Mindig azok a filmek okozzák a legnagyobb meglepetést, amikre a legkevésbé számít az ember, és ez alól a Majmok bolygója reboot sem kivétel, ami az előzetes alapján egy langyos popcornmozinak indult, de végül sokkalta több lett belőle.

Egy Will nevű tudós (James Franco) az Alzheimer-kóros apja számára szeretné megtalálni a gyógymódot, ehelyett véletlenül kifejleszt egy intelligencianövelő szert, amit csimpánzokba fecskendezve tesztel, de a kísérlet balul sül el, és a laborban kitör egy kisebb fajta káosz, ezért mindössze egy újszülött majmot sikerül megmentenie, hogy otthon, titokban felnevelhesse. A Caesar névre keresztelt maki pedig boldogan éli mindennapjait Will és családja társaságában, mígnem egy napon kissé elragadtatja magát, és egy olyan menhelyre kerül, ahol Draco Malfoy kínozza a majmokat, majd később sereget gyűjt maga köré, és fellázad a fogvatartói ellen.

A klisékben dúskáló történetből és a roppant érdektelenre megírt karakterekből álló film a buta látványmozik minden gyermekbetegségét levetkőzve növi ki magát egy érzelemittas és elsöprő erejű sci-fi-drámává, ami a kevés akció ellenére is szinte végig lendületes marad, csupán néhány alkalommal ül le egy picit. Mindemellett még hangulata is van a filmnek, ráadásul teletűzdelték különféle utalásokkal is, mintegy tisztelegve az első és eredeti Majmok bolygója film előtt. Különösen a menhely berendezése lett eltalálva, ami nagyon erősen hajaz a nagy előd díszleteire, az ilyen apróságok pedig csak még tovább fokozzák az amúgy sem éppen kicsi élményt, így cseppet sem érezzük átverve magunkat többek közt azért, mert a címben ígért lázadás (és a vele járó akció nagy része is) csupán a film végén következik be.

A látvány valami elképesztően szép lett: Caesar legapróbb gesztusai is tökéletesen élethűek és emberiek, a tekintete pedig olyan kifejező, hogy még James Franco-nak is fel kell kötnie a gatyát, ha nem akar alul maradni színészkedésben egy CGI-majommal szemben. Persze nem szabad megfeledkezni Andy Serkinsről sem, hiszen ő ölti magára a virtuális majomjelmezt. Az ő játéka, valamint az azt szolgáló vizuális effektek együttese pedig nem csupán élettel tölti meg a karaktert, hanem akkora mennyiségű érzelemmel is, amit nemcsak CGI-figurától nem láttunk még soha, de élő szereplőtől is csak nagyon ritkán.

Nem kis bravúr volt Rupert Wyatt rendező részéről, hogy egy ilyen fantáziátlan alapanyagból egy ennyire érzelmes és erőteljes filmet tudott kihozni, ami az idei szegényes felhozatalban nagyon hiányzott már, ezért duplán megéri az árát. 8/10