Gennyes negyvenmillió se(!) kellett hozzá, hogy Joon-ho Bong (még pár film kell mire megtanulom elsőre leírni a nevét, de úgy lesz, mert rászolgált) leforgassa a tavalyi év legjobb sci-fijét. És itt most csak finoman szólnék, hogy a Gravitáció menjen el a picsába a százmillájával, de tényleg csak halkan, mert Cuarón ettől függetlenül nagyon összetapasztotta azt a filmet feszültség- és látványbombákból. De nézzetek ide, a halál segge alól jön egy kvázi ismeretlen (de amúgy nem) dél-koreai faszi, aki úgy istenigazából a pofájába röhög a hálivudi képmutató piros nyakkendős blockbuster-szülőknek, azzal, hogy leforgatja hosszú idő óta a zsáner egyik legkompromisszummentesebb darabját. Korrektség, morális betagolódás, barátság, szeretet és emberség. Mind megy a klotyóba, mert amikor eljutunk oda, hogy egy baszomnagy vonaton tengődik az emberiség szinte elenyésző utolsó százaléka, mi akkor is javakon, drogon, életszínvonalon, hatalmon marakodunk. Éljen az ember!

Sajnos már jó néhányan elmondták előttem, így nem fog túl eredetinek hatni az én tollamból, de muszáj konstatálnom, hogyha a Snowpiercer feldolgozása mögött, nem egy képregény, hanem egy videójáték állna, akkor bejelenthetnénk, hogy elkészült a világ első, ízig-vérig tökös, meghatározó, bivalyerős játékadaptációja, amely filmvásznon landolt. Amilyen merésznek kellett volna lennie a Prince of Persia-nak (de ez már csak amolyan múltbéli személyes seb).

Az mondjuk igaz, hogy a Snowpiercer akárcsak filmbéli kontextusában és dramaturgiájában, úgy az elkészülésének folyamatában is egy mutáns korcs. Független koprodukció, amely csak így volt képes elérni, hogy szembehugyozhassa a hálivudias normát. De a szép az, hogy a jelenleg szuperhősként tomboló, népszerű, hálivudi szépfiút, Chris Evanst nyerte meg a rendező a főszerepre, és nem mellesleg Tilda Swinton sem habozott igent mondani erre a mocskos féreg karakterre, ahogy Ed Harris is tökéletesen fest, a visszafogott főgenyó szerepében. De ettől szép ez a kurva filmipar.

Bong tökéletesen vezet fel, expozícionálja hőseit, épp csak annyit  mutat belőlük, amennyire szükségünk van, hogy a véráramlásunk felgyorsuljon addigra, mire kezd beindulni a film. Addigra viszont már annyi adrenalinfröccs gyűlt fel bennünk, hogy élvezetesebb nem is lehetne a lázadás kirobbanása. Vagonról vagonra haladunk, mint valami kicseszett izgalmas TPS-ben, ahol pályánként változik a gonosz megnyilvánulása és természetesen a morál mélysége-színe, de a leggyönyörűbb az egészben, hogy mindvégig az ember külső-belső mázát kocogtatjuk.

Feszültség, adrenalin, energia, macsó-melankólia és akció rég robbant ekkorát filmben, mint amit Bong itt képes kipréselni a két órás játékidőből. Minden vagon egy új világ, egy életszemlélet, egy kitágult látásmód mely folyamatosan árnyalja a képet, mely megfesti az embert, az elkorcsosult társadalmat, a civilizáció omladozó zománcát. És még csak valahol itt kezdünk el rádöbbenni, hogy Bong látlelete az emberiségről egy velejéig gonosz, mocskos fertő. Nincs megváltás, nincs bajtársiasság, nincs emberség. Pusztul, akinek pusztulnia kell, és a fajfenntartás egyensúlya nem korlátozhatja abban a dramaturgiát, hogy éppen kit kell kihúzni a listáról. És ezek azok a dolgok, amikhez óriási golyók kellettek. Jellemző, hogy Dél-Koreából kellett jönnie valakinek, ahhoz, hogy ezeket szemrebbenés nélkül meglépje.

És miután lihegve, az emberiség bűneinek sáros mocskától nyakig beterítve a főszereplővel együtt elérünk a szerelvény első kocsijához nem is sejtjük mi vár ránk. Bong valami zseniális módon ötvözi a momentumokat, a karakterekkel való játszadozás kulminálódásának tökéletes kombinációját, mely határozottabb, előre kiszámítottabb nem is lehetne - de természetesen anélkül, hogy mi ebből bármit is sejtenénk.

A szimbólumok, a mondatok, a jelek, az erőszak minden formája bámulatosan szóródik szét a cselekmény minden egyes panelja között, hogy mind strukturálisan, mind emocionálisan szinte maradéktalanul elélvezzünk a karosszékben (kivéve egyetlen módot, a CGi-vizualitást, amely gyakran botrányos tévésorozatszagot áraszt magából, de ember, 40 millió az lófasz).

Pofátlanabb befejezést, egy igazi utolsó apró, de annál fájdalmasabb fricskát nem is kaphatna az egész elbaszott zsáner annál, mint amit Bong kínál. Éljen az ember! 8/10