Az újraélesztett franchise 2011-es indulásával hamar lekotorta magáról a nézői előítéleteket, melyek már azelőtt koporsóba vágták és földet dobtak rá mielőtt egyetlen képkockát is láttak volna belőle. Aztán jött Rupert Wyatt (meg Andy Serkis) és úgy ránk cáfolt(ak), hogy a Lázadás az év egyik legjobb blockbustere lett. Annak lezárásában pedig már olyan ígéretek látszódtak körvonalazódni, melyek még merészebb, átfogóbb és komplexebb folytatásokkal kecsegtettek. Ha a Lázadás egy morálisan és emocionálisan bivalyerős expozíció volt, akkor a Forradalomnak minimum kétszer olyan nagyszabásúnak kellett volna lennie. Nem lett az, de Matt Reeves (direktorváltás történt) nem tépte ki az impozáns gyökereket, hanem magabiztosan tovább vitte azokat.
A Forradalom pozitív és negatív oldala is ez egyben. Története hiába helyeződött posztapokaliptikus, hangulatos és monumentális díszletek közé, ha cselekménye mindeközben megmaradt ugyanolyan kisstílűnek és aprónak, mint elődjéé - teszem hozzá, aminek ez egy cseppet sem ártott. De másodszorra azt hinné az ember, hogy a háború az valóban HÁBORÚ lesz. Még nem. Majd a harmadik részben.
Ugyanakkor szellemiségében lojális maradt az első rész morális kérdésfelvetéseihez, az ember kontra majom dilemmájához, a kézzel foghatatlan erkölcsi értékek súlyosságához. És ahogy ott, úgy itt is a majmok szerepe söpör maga mögé mindent, és éri el, hogy a néző saját fajtájának vesztét kívánja a képernyő túlsó oldaláról. Bár itt már remekül van felépítve és érzékeltetve a két faj egyre inkább egymásba fonódó természetének hasonlósága, a mérleg nyelve még mindig az ösztönök felé billen.
Az ember jelentősége ugyanolyan hamar elveszik, mint az első részben. Karakterei továbbra is papírvékonyak, döntéseik, tetteik mögött ugyanúgy kong a hiteles motiváció és így tovább, és így tovább...közben viszont a majmok közössége, az ösztönök által vezérelt "család", szőrös mancsaival szép lassan elkezdi simogatni a lelked, hogy átéreztesse veled a hűség, a szeretet, a bajtársiasság és a kommuna lehengerlő erejének hatását.
Hogy utána félig ki is tépje a szívedet. De a majmok egymás közötti lázadása még mindig jóval konzekvensebb, motiváltabb, ösztönösebb és intelligensebb, mint, amit emberi oldalról látunk. Koba azért akarja leigázni az épen maradt emberiség elenyésző csoportját, mert múltja, tapasztalata és irántuk érzett gyűlölete fűtik belülről, teljes joggal. Ő viszont saját korlátoltsága miatt képtelen felfogni, hogy a béke talán járhatóbb útnak bizonyul. Caesar viszont látja ezt. Szintén saját múltjának, tapasztalatának és intelligenciájának köszönhetően, viszont ő többet lát bennünk, és Koba ezért nem képes mellette maradni.
A szerencsétlen emberek közül (hiába Gary Oldman, annyit ér, mint Bryan Cranston a Godzillában, pedig mindketten tökéletes karakterszínészek) egyedül Malcolm (Jason Clarke) az, akiben pislákol valamiféle láng, de a körülötte lévő karakterek, nyugodtan lehetnének kartonból, akkor sem lenne nagyobb vagy kisebb a szerepük a cselekmény előrehaladásában.
Andy Serkis viszont éppolyan bámulatosan hozza a megtépázott, tíz évet öregedett, félig ősz majomvezetőt, mint három évvel ezelőtt a lázadót. Ahogy az összes többinek is lelke és személyisége van. És ahhoz, hogy ezt lásd, még csak beszélniük sem kéne.
És ez az új Majmok Bolygója franchise vaskos nyomvonala, a moralitás mentén, elképesztően tomboló ösztönökkel és olyan társadalmi problémák felülvizsgálatával, melyek elemi erejűek. Messze nem monumentális és innovatív sci-fi toposzok a jövőről, de örök érvényűek és hallhatatlanok. Rohadjak meg, de nekem ez tetszik. 7/10
