Az első szezon után hirtelen felgyülemlett rajongótábor mostanra, a második szezon befejeztével legalább a felére apadt. A nézők java része utálta az évadot. Nic Pizzolatto bravúrja viszont az, hogy mindvégig következetes maradt önmagához és mindent úgy csinált, ahogy eltervezte. Persze én is azt mondom, hogy ez egy istentelenül jó évad lehetett volna, és számos oka van annak, hogy nem lett az. Többek közt Nic túlvállalása (a karakterek szempontjából), Fukunagával való összeveszése, az ebből fakadó állandó rendezőhiány (ezt sínylette meg legjobban a szezon), az agyonbogozott sztori, ami igazából senkit sem érdekelt már igazán a végére és így tovább és így tovább.

De végül minden negatívumon-pozitívumon átlovagolva és elérkezve a nyolcadik részhez Nic tökéletesen varrta el a szálakat és olyan emberien szép befejezést írt (egyébként megintcsak ütős) karaktereinek, amivel az én szívemből kihúzta a tüskék nagy részét. (Persze én elfogult Pizzolatto fan vagyok, most olvasom másodszor a könyvét, az első évadot 4-szer láttam, bírom az egoját, azt, hogy egy sznob fasz néha és a háttért amiből jött, ahonnan származik - szóval végletekig elfogult SPOILERES kivesézés a tovább mögött.)

Lera Lynn - The only thing worth fighting for (True Detective)

Lera Lynn balladája olyannyira megtetszett mindenkinek, hogy egyenesen botrányt keltett, amikor a második szezon főcíme alá (ehelyett a csoda helyett) betették Leonard Cohen - Nevermind c. slágerét. De aztán valaki volt olyan kedves, hogy fogta az első tréler alatt játszott dalt és csinált belőle egy 6 perces chill verziót. Lera Lynn pedig már többször feltűnt az új évadban, és van egy sanda gyanúm, hogy ezt a melankolikus, borongós-merengős sötét zenei vonalat Pizzolatto végig fogja húzni az egész szezonon át. Amit én egyáltalán nem bánok.

Őszintén szólva én meglepődtem - pozitívan. Annak ellenére, hogy a nézői elvárások az első szezon tökéletessége miatt az egekbe lettek pumpálva, Pizzolatto egyáltalán nem ijedt meg a feladattól, hogy tartania kell a színvonalat. A második évadba pedig pont olyan precizitással hozta át saját, sötét gondolatait és borongós stílusát, hogy az még véletlenül se hasson önismétlésnek, de viselje az alkotó kézjegyét. Well Done!

Valahol rossz, de valahol mégis jó, hogy a True Detective második évada egy teljesen új koncepciót vázol fel, teljesen új karakterekkel. Így az első évad tökéletessége már nem sérülhet soha. Az első kritikák ugyan azt rebesgetik, hogy a második szezon jó (a kritikusok akik látták az első három részt), de közelébe sem ér az első szezonnak. What a suprise?! Ezt szerintem már sokan azelőtt megmondták még mielőtt egyetlen képkockát is láttak volna az új szezon előzeteseiből. De nem számít. Ne ítéljünk előre, és ne akarjunk összehasonlítani, mert felesleges.

Az első évad instant klasszikus lett (eddig háromszor néztem újra), imádtuk, így az elvárások ugyan az egekben vannak, de Pizzolattoban bízunk. Íme az első képanyag a június 21-én startoló második szezonhoz. Easy, motherfucker!

A törvény nevében (True Detective) 2014 legnagyobb tévés meglepetése, és egyúttal minden idők egyik legzseniálisabb krimisorozata is. A 8 részes első évad két zsaru egy rejtélyekkel teli gyilkossági ügyét meséli el, s teszi mindezt lenyűgöző alakításokkal, mély gondolatokat boncolgató, emlékezetes párbeszédekkel és monológokkal, ahol a fantasztikus képi világ és a gyönyörű melankóliát árasztó zenei aláfestés már csak hab a tortán. 10 érdekességgel tisztelgünk eme televíziós csoda előtt.

Galéria az alábbi kép alá rejtve.

Sokakat megihletett a True Detective, galéria az alábbi kép alá rejtve.

Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.

A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.

Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.

McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.