A mélyre nyúló, realista és giccstől mentes "állatfilm" szinte teljesen kihalt Hollywoodból. No nem mintha a múltban agyon lettünk volna halmozva ezek minőségi alfahímjeivel, mert úgy, kb minden huszadik beszélő-kutyás, szomorú-lovas mozira jutott egy-egy valamirevaló matéria, amit esetleg még költségvetésben is hajlandóak voltak megtámogatni. Michael Apted '88-as filmje igencsak szerencsésnek számíthatott, hiszen huszonkét milliót kaptak arra, hogy leforgassák. És egy felívelő karrierben lévő Sigourney Weavert.

A Gorillák a ködben igazi "discover-mozi", amelyből csak úgy szaglik a természet, a vadság, és amely elképesztő képekkel mutatja be, hogy az ember mire képes saját szenvedélyéért, mely szép lassan belepi egész életét.

John Hughes 34 éves volt, amikor megrendezte első filmjét, a Sixteen Candles-t. Máig hihetetlen, és szinte utánozhatatlan az a kamaszos őszinteség, amely belengi műveit, ahogy gyereklelkű, a felnövés küszöbén küszködő karaktereivel bánik a 80'-as, '90-es évek színpompás Amerikájában. Rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy a tinédzsereket ne leereszkedően, életidegenül, hanem hiteles és komikus valójukban mutassák meg a nagyközönség számára és tegyék kortalan szórakozássá filmjeiket.

Hughes jövő februárban lenne 66 éves.

Ed Harley (Lance Henriksen) boldogan él kisfiával valami isten háta mögötti kisváros napsütötte, szikár idilljében. Kisboltja van, halálédi sráca, meg a Cigány névre lábhoz szökkenő kutyája. Amikor a nagypofájú városi kölykök két krosszmotorral behajtanak az életükbe, természetesen minden elcsesződik. A kölyök meghal, Edhárliban pedig harmónikaszóra elkezd fortyogni a düh, akár egy ősrégi westernfilmben. Több se kell neki ahhoz, hogy felkeresse az ingovány mélyén rothadó öregasszonyt és megkérje rá, hogy élessze fel a bosszú "tök-fejű" démonját, hogy elégtételt vegyen a felelőtlen csürhén.

Julia Roberts ma ünnepli a 47. szülinapját. Ezúton kívánunk Boldog Szülinapot a Pritivumennek.

„Pretty Woman, i don’t believe you, You’re not the truth..”

Elmondom, miért szeretem ezt a filmet. Mert pofonegyszerű és ezt nem rest kimutatni. Három alapvető dologról szól: money, fuck, love. That’s it. A Pritivumen még abból a Hollywoodból származik, amely nem félt attól, hogy a produkció, amit előállít, szimpla, mint egy kotongumi. Hogy nem szól többről, mint arról, hogy a jól fésült, szemérmetlenül gazdag bizniszmen beleszeret az útszéli lotyóba. Beverly Hills, 90-es évek, gejl zenék, kurvás göncök, kaviár, limuzion, drog és hatalmas mosolyok. Ez még az az Amerika, ahol bármi megtörténhet. De Gary Marshall rendező és J.F. Lawton forgatókönyvíró (aki többek között a Seagal féle Úszó erődöt is firkálta) maradtak ennél a hétköznapi alapkoncepciónál (kvázi klisé a valóságból).

Hogy mit keres Emilio Estevez egy akcióvígjátékban, ami nem paródia? FO-GAL-MAM SINCS. De ha azt mondom, hogy a társa Richard Dreyfuss, akkor ugyanolyan értetlen arcot vághattok, mint az első kérdés hallatán.

John Badham filmográfiájában olyan filmek találhatóak, mint a Mel Gibson-Goldie Hawn féle Palimadár vagy a James Woods-Michael J. Fox párosa által emlékeinkben halványan élő Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő. Szóval a pali afféle iparos és a munkái közül talán a legjobb a Zsarulesen. Habkönnyű, humoros, erőlködésmentes és szórakoztató.

Vadonatúj, ropogós rovatunk első témája a „buddy cop-movie” zsáner 80-as, 90-es évekbeli ismert és kevéssé ismert darabjait veszi górcső alá a teljesség igénye nélkül. 4 héten keresztül minden vasárnap a műfaj fenegyerekei szórják az ólmot és a sziporkázó egysorosokat.

Walter Hillt nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Ha mégsem ismered, túl fiatal vagy. Gondolj egy nagyon régi akcióvígjátékra, adjál hozzá egy tucat tökösséget és két pakli vaskos humort. Az lesz az. Ő rendezte. Még mindig nincs meg?! Eddie Murphy fénykorában, meg Nick Nolte úgy, ahogy mindig.

(Az első rész kritikája itt olvasható). A három évvel későbbi folytatáshoz Burton két nagyszerű dolgot is kapott: nyolcvan milliót és szabad kezet. Ez az, amire szüksége volt. Nem lihegett senki a seggében, nem voltak nélkülözhetetlen instrukciók, csak ő és a fantáziája. Ez pedig az eredményen is meglátszik:a folytatás, ugyan nem akkorát, de szintén kaszált és végre teljességében egy olyan világot varázsolt, amire csak nagyon kevesen képesek (Del Toro neve kapásból), úgy, hogy a cselekményt nem alárendelik, hanem mindezen együttesek szolgálatába állítják.

A Batman Returns színtiszta, elvont, nagybetűs BURTON-FILM.

Burton Gotham-je nem evilági. Akadnak pontjai, melyek igyekeznek a valóság illúziójához kötni őket (a ballonkabátos, bézs kalapot hordó nyomozók által beszivárgott noir hangulat briliáns), de alapvetően az egész hangulata, a sajátos atmoszféra pont azt a szürrealista külcsínt adja a Batman univerzumhoz, amitől a ’89-ben született adaptáció a mai napig viselheti a klasszikus billogot.

Kósza 25 év távlatából ez márpedig érdem.

Két évvel a Top Gun után Tom Cruise megkapja első komoly, drámai szerepét. Mert ha sikerül túllépnünk Dustin Hoffman máig legendás, játékos, vicces-szomorú és egyben meghatározó alakításán, a Rain man (címével ellentétben) Tom Cruise filmje. Charlie Babbitté, akinek jellemfejlődése több, mint két órán át, gyönyörű, kimért ívben teljesedik ki.

Már a legelső jelenet, az első dialógus annyira masszív, kidolgozott, laza cápagalléros stíluskarnevál, hogy már abból tudod. Amikor egy bárpult félhomályánál beszélget Christian Slater és egy, Marilyn Monroe-ra csak hasonlítani akaró szajhakompatibilis lány, arról, hogy mindketten dugnának Elvissel. Aztán amikor Slater elhívja a lányt moziba, ráadásul egy Sonny Chiba trilógiára, akkor már olyan biztos vagy magadban, mint bármelyik Michael Bay filmnél, ahol a harmadik percben felrobban valami.

Quentin Tarantino.