John du Pont (Steve Carell) egy szörnyeteg. Egy csaló. Egy dúsgazdag, manipulatív, iskolázott, lelkileg eltorzult féreg. Ő lenne az a fiú az általánosban, aki ugyanazokat a menő dolgokat próbálja csinálni, mint az idősebb, TÉNYLEG menő srácok, de tisztelet helyett őt csak kiröhögik. Mindig is egy szürke kis gyámoltalan, csúnyácska patkány lesz mind maga, mind mások, mind anyja szemében, akinek sohasem tudott megfelelni. Az a csúnyácska patkány, akit inkább takarni kell, mint mutogatni.
A Foxcatcher egy felkavaróan szomorú film két olyan emberről, akik végül sohasem tudtak azok lenni, akik akartak.
Mark Schultz (Channing Tatum) olyan, mint egy retardált orangután. Egy nagy és erős, buta állat, akinek utat kell mutatni, akit vezetni és szeretni kell, aki igényli a törődést. Mark sosem tudott igazán kilépni testvére, az olimpiai aranyérmes David (Mark Ruffalo) árnyékából. Így amikor Du Pont felkínálja neki a lehetőséget, hogy a szponzorálásával, a segítségével Mark végre felülkerekedhet bátyján, és önnön erejéből lehet a világ legjobb birkózója, akivé mindig is szeretett volna válni,szinte azonnal elfogadja. Amikor mindezt elmeséli Davidnek, az csak lesajnálóan és kissé zavarodottan mosolyog és egyetlen kérdést tesz fel: Mit nyer ezen Mr. John?
Bennett Miller (a hasonlóan intelligens Moneyball és Capote rendezője) filmje rendkívül szokatlan módon próbál kapcsolatot teremteni a nézővel. A filmben minden csak egy rezdülés, az érzelmek nem kívánkoznak ki a karakterek szájából, annál inkább ülnek ki az arcukra. Olyan, mintha a leglényegesebb lélektani változások off-screen történnének.
Miller elhinti a magokat, amelyek bennünk kezdenek el nőni és szerteágazni, ahogyan araszolunk előre a cselekményben és egyre jobban próbáljuk megérteni a karaktereket. Ami egyébként nem könnyű, mert Miller nem ad túl sok támpontot, avagy konkrétumot. John du Pont végig egy kifürkészhetetlen, kiszámíthatatlan, megvetett személyiség, akit Carell olyan félelmetes és gonosz arcrezdülésekkel kelt életre, hogy a nézőben folyamatosan ott úszkál az aggodalom: vajon mikor pattan el nála valami? Mikor döfi bele a kést az egyik testvérbe, vagy mikor vágja el az anyja torkát? Carell nem csinál sok mindent, nem tesz nagy revelációkat, alakítása apróságokban, finom mozdulatokban kulminálódik, és teszi őt a világ egyik legrémisztőbb emberévé, aki bármit megadna azért, hogy kapcsolatai őszinték lehessenek, anélkül, hogy fizetne értük.
David Schultz (Ruffalo hibátlanul, odaadóan játszik, ahogy a szerep megköveteli) kettejük metszéspontjába keveredve próbál dűlőre jutni velük és segíteni. De ő nem érti pontosan mi folyik itt. Nem is csoda, mert hármójuk közül ő az egyetlen, aki normális. Akinek nincsen szögek a lelkében, aki tudatosan és ösztönösen éli az életét családjával, edzésekkel, sporttal, munkával és kitartással. Érzi, hogy valami nem stimmel, hiszen ismeri a testvérét (bár ennek taglalására szintén off-screen módban kerül sor, ami egyébként kissé zavaró), de mit tehet? Mellette marad és segít, valahogyan.
Miller mozija (talán) akaratán kívül, vagy sem, valójában egy tökéletes anti-sportfilm. Egy olyan melyben a pénz felvásárolja a tehetséget és az aberráció, a törődés hiánya végül felzabálja azt, a helyén pedig kiégés és tragédia marad. A befejezés végül olyan sötét végbe torkollik, amely az összes karaktert magával rántja a szakadékba. Minket inkább otthagy a szakadék szélén, hiszen mi csak szemlélők voltunk és a Foxcatcher kissé rideg távolságtartásának köszönhetően mi nem igazán éltük át, nem éreztük teljes egészében azokat a folyamatokat, amelyek végbe mentek a karakterekben. Valahol ettől egyedi és érdekfeszítő egyszerre a mozi, de másrészt pedig épp ezért marad ott a hiányérzet, egy be nem teljesedett tökéletes drámáról, amely két olyan deviáns emberről mesél, akik képtelenek voltak megbékélni saját belső démonaikkal és azok végül felfalták őket. 7/10
