Hoppá retikül, hát ez a pillanat is eljött, az év legjobban várt filmje megérkezett, és a mozikban negyedszerre is bealkonyodott. Én eddig ugyan minden évben otthon követtem nyomon a halott, a farkas és a depis lány bizarr kapcsolatának alakulását, de most nem bírtam magammal, így a fényvisszaverő vámpíroktól és a félpucér vérfarkasaktól megvadult fangörlök társaságában becsörtettem a legközelebbi moziba, mert ezt nem lehetett kihagyni, ez a sorozat valami fenomenális.

A készítők nem hazudtolták meg önmagukat, így a Lautner gyerek tulajdonképpen már az első másodpercben ledobja a felsőt, hogy barna kockahasat villantva szaladgáljon kicsit az esőben, mert annyira felháborítja Bella és Edward közelgő esküvője, hogy még a tüdőgyulladás kockázata is teljesen hidegen hagyja. Edward azonban nem lopja a napot, a nászéjszakán rögtön úgy elhinti férfiasságának magvait, hogy azok egyből gyökeret vernek Bella méhében, és ez teljesen kiveri a biztosítékot a vérfarkasoknál, akik már az embriótól összecsokizzák magukat, és mivel nem szeretnék megvárni, hogy a szörnyeteg kibújjon és lemészárolja az egész világot, hadat üzennek a Cullen famíliának, de közben Bella még haldoklik is.

Úristen, micsoda rettentő izgalmaknak tesznek ki minket az utolsó felvonás első felében – kiálthatnék fel ujjongva, de nem akarok orbitálisan nagyot hazudni. Azért az egyértelműen látszik, hogy nem a történet összetettsége miatt bontották két részre a zárást, mert a cselekmény szokás szerint kevés, mint fingban az oxigén. Tulajdonképpen olyan jelentéktelen eseményekkel és teljesen mellékes dolgokkal megy el a játékidő egy igen tetemes része, amiket a jobb filmekben pár perc alatt lezavarnak, mint például esküvő vagy nászéjszaka, itt pedig amit csak lehet, órákig húznak – történet hiányában mondjuk nem is nagyon tehetnek mást. A forgatókönyv mentségére szóljon, hogy legalább néhány poént megpróbáltak a szereplők szájába adni, ill. Edward végre normális vámpírként viselkedik, még ha csak egy röpke flashback erejéig is.

Ami viszont már korántsem érdemel dicséretet, hogy az előző részekben megszokott, epizódonként mintegy 2 percet átlagoló, általában rendkívül kreatívan (not) megkoreografált akciójelenet hossza nagyjából 30 másodpercre redukálódott. Az is full sötétben zajlik, nagy valószínűséggel az igen gyatra CGI-t palástolandó, és olyan hamar ér véget, mint a spar budget túrórudi. De még mindig nem ez a legalja, a vérkutyák tárgyalása ugyanis a leggázabb jelenet a franchise történetében, igen, még az első rész legendákba illően nevetséges vámpír-baseballját is kenterbe veri.

Közben még időnként valami bevésődésről is hadoválnak, amiről eleinte nem nagyon tudtam eldönteni, hogy micsoda, de sejtettem, hogy valami buzis dolog lesz, aztán amikor a végén leesett, nem akartam hinni a saját szememnek.  A szülést sem igazán tudtam hova tenni, először Edward beadja a mérgét (a mijét?) Bellának, aztán kiharapja (!) belőle a gyereket, végül még egy kicsit a haldokló Bellát is körbeharapdálja, csak hogy még értelmetlenebb és bizarrabb legyen ez az egész szituáció.

Ennél a franchise-nál nem egyszerű megtippelni, hogy melyik a legrosszabb rész, mert folyamatosan egymásra licitálnak, de a Hajnalhasadás nagy eséllyel pályázhat erre a címre. Elképesztően beteg, hihetetlenül unalmas, ráadásul legalább annyira romantikus, mint a Frizbi Hajdú Péterrel. Ettől függetlenül azonban nem lehet nem szeretni ezeket a félkegyelműeket, mert a maga sajátos módján nagyon is szórakoztató a film, ezért szomorúság költözik a szívembe, mikor arra gondolok, hogy jövőre véget ér a Twilight Saga. Én továbbra is rendíthetetlenül maradok a széria rajongója, és a Team Edward nevű csoportosulás oszlopos tagja, a Hajnalhasadást pedig melegen ajánlom minden kedves moziba járónak. 3/10