Eleve röhejes, hogy az amerikai remake második részének feldolgozását odaadták Hideo Nakata mancsaiba, aki az eredeti japán Ringu-t dirigálta. Nem is igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy saját magát kellett reprodukálnia - nem beszélve arról, hogy Gore Verbinski az első résszel úgy odapirított neki, hogy túl sok sansza amúgy sem volt. Az eredmény nem túl meglepő.
Daniel Stamm idei thrillere afféle halvány utózöngéje a Fűrész által kitaposott nyomvonalnak, azaz leginkább az „éld bele magad!”- típusú horrorok határmezsgyéjén mozog, és kissé olyan, mintha a Would you rather-t és az összes hasonszőrű szinonim-zsánert megpróbálták volna újrafeldolgozni. Csak nem sikerült. A 13 Sins helyenként annyira groteszk, röhejes és vicces, hogy az ember nem vele, hanem rajta röhög.
Annabelle (2014)
A démonos-kísértetes témát a James Wan – Leigh Whannell duó az utóbbi években elég alaposan kimaxolta, ennek ellenére megszületett a Démonok között (The Conjuring) ijesztő fizimiskájú Annabelle babájának spin-offja. A végeredményen azonban erőteljesen érződik, hogy a film már mások kezei alatt formálódott, így a hírhedt Manson-família ihlette történet ötletszegénysége egy bámulatosan középsemmilyen horrorocskában merül ki. Bár a profi hangeffekteknek köszönhetően az olcsó ijesztgetés olykor bizony kiugraszt a székből, néhány hatásos jumpscare elhintésétől még nem lesz jó film az Annabelle. Egyszernézős rutinhorror a kommerszebb fajtából.
Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)
A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.
Elgurult Stallone gyógyszere
A mai akciófilmek tökéletes bőrű, felfújt izomzatú, csábos mosolyú és gondosan belőtt hajú hurkatöltelékeinek nincs helyük a képernyőn, amíg a ’80-as, ’90-es évek VHS-en daráló sztárjai még nyugdíjasként is tökösebbek náluk. Ezt a tézist bizonygatta Sylvester Stallone az előző két Feláldozhatók-filmben, most pedig jól szembeköpi magát, és a már védjegyévé vált szigorú-szomorú faarccal cáfolja meg mindezt.
Alexander Payne már hosszú ideje magában hordozta, érlelte eme projektet, amelyet tavaly végre sikerült megvalósítania. Az igazság az, hogy én azt se bántam volna, ha a sírig hordozza és helyette csinál egy sokkal jobb hangulatú dramedyt Paul Giamattival.
A Nebraska túl keserű, száraz és vontatott, ahhoz az egyedi stílust kialakított szerzőhöz képest, akinek a filmjei egyszerre hordoznak magukban egyfajta utánozhatatlan hangulatot, bánatot, humort és filozófiát egyaránt.
Gerard Butler az USA aktuális elnökével saját házi ringjében küzd, ahol miután elsütnek néhány középszerű poént, az egyik testőr figyelmezteti őket, hogy indulniuk kell. Jön anyuci, apuci és a kis Connor, az elnök fia. Butler ekkorra már talpig nyakkendőben és fülre tekert vókitókival áll útra készen, amikor az ifjonc kiskölyök kikönyörgi hadd mehessen az ő kocsijukban. Szakad hó, vihar van, az utak csúszósak, szóval nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük még a prezident kocsija sem képes nem kisodródni és egy óriási szakadék felett himbálódzni ezen a napon. Butlerék rohannak, de csak két lehetőségük marad: mivel az elnökasszony felőli oldal és ő maga is beragadt, vagy gyorsan kirángatják az elnököt, vagy mindketten lezuhannak. Butler cselekszik, az elnök megmenekül.
Ennél egyértelműbb szerelmeslevelet nem is lehetne írni a '90-es évek akciófilmesszenciájának (szakadó hó, melankolikus macsózene, sötétség és fájdalmas üvöltés) arról, hogy mi lesz a hős motivációja. Mitől fog szenvedni éjszakákon át, amíg el nem jut újra egy olyan ponthoz, amikor bizonyíthat és kiköszörülheti a csorbát, rendbe rakhatja az életét. Nem kell folyton piálnia, dohányoznia és önpusztítania, ahhoz, hogy legalább elbírjon aludni (ja, de elkalandoztam, az egy másik film).
Mintha Jen és Sylvia Soska (az iker horror-rendezők) nem igazán tudtak volna dűlőre jutni abban, hogy egyértelmű mondanivalóként mi is húzódjon végig perverz-szadista kínfilmjük hátterében. Abban bizonyára már korábban megegyeztek, hogy milyennek kell tűnnie stílusilag: legyen kibaszott dögös és visszataszítóan undorkeltő egyszerre. Ez utóbbi, betegesen deviáns horrorfantazmagóriájuknak végtére is maradéktalanul sikerül.
A vicces - egyben ironikus - az, hogy a több, mint harminc év elteltével feldolgozott horrortörténeti mérföldkő számomra épp ugyanott, ugyanabban hibádzik, mint a modern változat. Annak ellenére, hogy Fede Alvarez, bemutatkozásában bőségesen mer változtatni, még ha ugyan csak apróságokról is beszélünk, kijelenthetjük, hogy a kétezer-tizenhármas Evil Dead szarik a kompromisszumokra. Még jó. Ugyanakkor hiába minden, mert néhány kiemelkedő, élvezetesebb momentumtól eltekintve ez is unalmas, száraz, és feszültségtelen, mint a franc.
Toriyama Akira, a shounen manga és anime istene végtelennek tetsző idő után újra tollat ragadott, s élete legnagyobb művéhez, a Dragon Ball Z-hez nyúlva egyből egy másfél órás movie-val örvendeztette meg rajongóit. Az Istenek harcára keresztelt eposz pedig tökéletes példája annak, hogy a mester miért is hagyta abba annak idején a sorozatot: mert bizony egyszer a legnagyobb zsenik is eljutnak arra a pontra, amikor kifogy az ötlettáruk.
