Gerard Butler az USA aktuális elnökével saját házi ringjében küzd, ahol miután elsütnek néhány középszerű poént, az egyik testőr figyelmezteti őket, hogy indulniuk kell. Jön anyuci, apuci és a kis Connor, az elnök fia. Butler ekkorra már talpig nyakkendőben és fülre tekert vókitókival áll útra készen, amikor az ifjonc kiskölyök kikönyörgi hadd mehessen az ő kocsijukban. Szakad hó, vihar van, az utak csúszósak, szóval nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük még a prezident kocsija sem képes nem kisodródni és egy óriási szakadék felett himbálódzni ezen a napon. Butlerék rohannak, de csak két lehetőségük marad: mivel az elnökasszony felőli oldal és ő maga is beragadt, vagy gyorsan kirángatják az elnököt, vagy mindketten lezuhannak. Butler cselekszik, az elnök megmenekül.
Ennél egyértelműbb szerelmeslevelet nem is lehetne írni a '90-es évek akciófilmesszenciájának (szakadó hó, melankolikus macsózene, sötétség és fájdalmas üvöltés) arról, hogy mi lesz a hős motivációja. Mitől fog szenvedni éjszakákon át, amíg el nem jut újra egy olyan ponthoz, amikor bizonyíthat és kiköszörülheti a csorbát, rendbe rakhatja az életét. Nem kell folyton piálnia, dohányoznia és önpusztítania, ahhoz, hogy legalább elbírjon aludni (ja, de elkalandoztam, az egy másik film).
És kedves olvasó, a benned kavargó kérdésre a válasz ugyan igen, miszerint vannak hasonló, a kilencvenes évek akciófilmjeinek jellegzetességeit idéző pillanatok, de ettől még Antoine Fuqua (khm, ő rendezte a Kiképzés-t) produkciója nem lesz jó. Mert ezeket a dicséretes momentumokat leszámítva olyan unalmas, mint Bilbo Baggins élete, amíg nem jön Gandalf.
Hangos, pörgős, véres és helyenként még kisebb, elhaló próbálkozásokat is tesz a humor irányába (de nagyon helyesen érzi, hogy nem kell ezt erőltetni), de nemes egyszerűségében üres és érdektelen, mint egy ripacs főgonosz. A készítők szerencsére elég hamar tudatába kerültek annak, miszerint a besorolása ugyan az R alatt van némivel, ha már egy valag ember pusztul el az első fél órában, akkor esetleg nem ártana hitelesség kedvéért pár liter vérrel is megtoldani a cirkuszt. Aztán jön Gerard Butler, aki kést szúr a koreai suhancok torkába, gránátvetővel garázdálkodik, elereszt néhány fuckot, vérzik az arca és megment mindenkit, akit csak lehet. Ha nem lett volna Bruce Willis, még talán esélye is lett volna (máig tartom, hogy Butlernek jó pár éve lenne még rá, hogy faszántos akcióhőssé nője ki magát).
Szóval minden elkövetett propaganda-böfögésre jut egy rahedli akciójelenet, amiket főhősünk kiválóan képes venni, ugyanakkor rendezésileg pont olyan unalmassá válik mindegyik 6 másodperc után, mint a hangyák menetelése a Tom és Jerryben. Ezt enyhítendő még Morgan Freeman is csatlakozik a Fehér Ház és az elnök megmentésével foglalatoskodó csapathoz, de az összképen sajnos nem sokat javít.
Rick Yun hozza a kötelezően geci főgonoszt, akinek a terve előbb-utóbb úgyis megbicsaklik és sajnos a pörgő rúgása sem csattan akkorát, mint szólt anno az a kilencvenes évek bármelyik Jet Li filmjében. De sebaj, mindenki megmenekül, Amerika éljenez, Butler lelke megnyugszik és a popcorn is elfogyott az öledből. Csak ne kéne tőle utána ekkorákat fingani. 5/10
