Bevallom eléggé kezdett megzavarni, sőt, inkább felidegesíteni az a fajta elmérgesedett hisztéria, amely erőteljesen rányomta bélyegét a trilógiára - és kifejezetten a befejező epizódra. Egyre többen vallják, hogy Nolan filmjei sterilek, érzelmileg üresek, mint egy víz nélküli kád és már-már oda jutottunk, hogy vannak akik rajonganak a rendezéseiért, vannak, akik kifejezetten gyengének, méltatlannak tartják az elismerését, és vannak, akik szolidan, megfontoltan revelálják, hogy kedvelik a műveit, nehogy az első kasztba essenek. De, hogy írjak végre valami lényegeset is, A sötét lovag: Felemelkedés nemcsak, hogy egy kifejezetten jó film, de méltó, szép magas, grandiózus ívű befejezése a trilógiának. És akik szerint ebben a filmben nincs egy tonnányi, expresszív, remekül megfestett érzelem, azok egyenek vattát. De legalábbis szerezzenek be egy szívet.
Az első egy órában úgy tűnik, mintha Nolan nem tudná, hogy direktbe nem lehet sem kultuszt, sem ikont teremteni, mert ahhoz bizonyos számú körülménynek kell teljesülnie, amelyek a Hollywood felett ringó csillagzat kedvező állásával párosodva hoznak világra valami olyan művet, amely a filmgyártásban ritkán ugyan, de azért előfordul.
Batman elbukott. Hét évre elvonult a világ elől, magányba burkolózott és nagyon úgy tűnik, hogy megöregedett, eldobta a maszkot és a köpenyt. Vele együtt pedig Bruce Wayne is. Emocionális, lelki kátyúba sodródott, amely motivációnélküliséggel és sötétséggel van kibélelve, ahonnét az őt már többször érzelmi hullámvölgyeken átsegítő inas, Alfred sem képes kirángatni. Ahhoz szükség van valami sokkolóra, felrázó erejűre, energikusra, amely előhívja a sötétségben agonizáló denevért. De azért az sem árt, ha feltűnik egy csinos (így hangzik finoman fogalmazva a "kurvadögös") hölgyemény, aki alul-felül megmozgatja az egykori playboy-Wayne, illetve Batman fantáziáját. De természetesen előbbi válik olyan méretű fenyegetéssé, amelynek legyűréséhez az álruhába bújt igazságosztóra van szükség. Azzal azonban ő sem számol, hogy mi van, ha nem bír vele. Egy fájdalmat nem érző, intelligens, törtető egyéniség, aki a pokolban született. Bane nagy tervekkel érkezett. Végre is hajtja őket.
Már a bevezető jelenetsor olyan, mintha A Sötét Lovag briliáns kezdését akarná meglovagolni, megugrani, de persze Bane minden pozitív vonásával képtelen rá, ugyanakkor baromira hatásos. Mert bár kétségtelenül úgy tűnik egy pontig, de Nolan nagyon is tisztában van azzal, hogy az előző rész sikerét nem lehet átlépni. Egyszerűen képtelenség. Éppen ezért nem is akarja ezt megtenni, arra viszont nagy elánnal törekszik, hogy egy méltó, kiválóan mesélt és végződő történetet teremtsen egy képregény adaptáció (trilógia) végére, ha már beadta a derekát, hogy legyen harmadik epizód.
A vásznat kissé váratlanul elözönlik a karakterek, amelyek mindegyikével természetesen célja van Nolan-nek, ellenben nem biztos, hogy bizonyos figurák hiánya fájó veszteségként hatna. A filmben vannak felesleges, ezekhez az újonnan importált karakterekhez köthető jelenetek, amelyek leszűkítésével a 165 perces, már-már eposzi hosszúságú játékidőt is lejjebb lehetne redukálni, amely pozitív hatással lenne a teljes egészre. Mégis mire elértem ennek a majd három órás utazásnak a végére, egyetlen perc sem tűnt már annyira elpazaroltnak - habár a katartikus befejezés lehet, hogy elhomályosította az ítélőképességem.
Bane. Tom Hardy a két szép szemével és sajátos mozgásának dinamikájával könnyedén, sőt, örvendeztető módon elbír a karakter bármilyen mélységével. De nem kis dicséret illeti az operatőrt, aki mesteri érzékkel (és gondolom remek rendezői instrukciókkal) ábrázolja monumentálisnak, és vészjóslóan félelmetesnek, megállíthatatlannak a maszkos antihőst. Naggyá teszi Bane-t. Mellette Selina Kyle (a Macskanő, akinek nevéről gyermeteg utalásokon kívül nem esik szó), a professzionális csábító és rabló szerepében kacérkodó Anne Hathaway tökéletes választás, a korai kétségeskedés ellenére is. Habár karaktere majdnem felesleges, remek módon szórakoztatja a szemet és fület egyaránt, mondhatni jobban, mint azt Michelle Pfeifer tette sok-sok évvel ezelőtt. Mellettük rengeteg ismerős, visszatérő arc tűnik fel, ráadásul mindhez szórakoztató és erőteljes pillanatok köthetők.
Bevallom talán ebben a részben hatnak legkevésbé energikusan az akciójelenetek, de az tény, hogy a 250 millió amerikai dollár minden egyes centje masszívan ott fityeg ezekben a képkockákban, ahol az új Batjárgányon illetve egyéb technikai kütyükön át, hatalmas és látványos események (stadion-jelenet) forgatagában találja magát a néző. De a lényeg, hogy ennek az epizódnak most nem is ez a részlete a kiemelkedően fontos tényező. Viszont ami ezt illeti, úgy oda van téve, hogy az jóval túlszárnyalja a korrekt jelzőt.
A hosszúságból adódóan több külön szakaszra oszlik a film, amelyet Nolan cselekménykapcsokkal azért igyekszik egyben tartani. Ez az oka, hogy akadnak érdektelenebb momentumok is, de óriási, elsöprő érzelmi töltetek is, és hál'isten utóbbiakból van több. Mind a Bruce Wayne / Batman lelki mélységeibe való alászállás, mind a kitűnő tempóban és lehengerlő narratívával mesélt Bane eredetsztori kivételesen erős hatással bír. A nem kevésbé fontos, a legmagasabb csúcspontra törő Alfred (Michael Caine) gyönyörű jeleneteivel és dialógusaival együtt. Apropó, ahogy az előző két részben (de talán a Beginsben jobban) ezúttal is elgondolkodtató, parádésan megírt párbeszédek zúdulnak a fülünkre és elménkre egyaránt.
Nolan a fináléhoz érkezve aztán minden szálat összeránt, amelyeknek eddig hosszasan megterített. Kiszámítható és meglepő fordulatok egyaránt övezik a zárást. Amikor az utolsó, még totálisan feszült jelenet javában zúg, akkor egyszer csak felmorajlik bennem valami erős érzés, hogy Nolan végtére is miként dönt a denevérember sorsáról. Bizonyára vannak, akik azt mondják, hogy kézenfekvő. Jómagam zakatoló szívvel bámultam az utolsó 10 percet, amelyben Nolan annyira elegánsan, tisztán és becsülettel varr el minden szálat, hogy annál meggyőzőbben egy ennyire tömeghisztériát, hype-ot, utálatot, imádatot, csalódást, elégedettséget kiváltó képregénytrilógiát nem lehetne befejezni. Az ott dráma és boldogság együttes pillanata, amely siratja, hogy véget ér, és mosolyogja, hogy milyen gyönyörűen. 9/10