A színtiszta műfaji akciófilm egyre ritkább és egyre haloványabb. A moziból kikopott hősök, az egydimenziós "rendet rakok"-figurák lecsengtek ugyan, de még visszajárnak kísérteni. Az ő hiányuk fájó kissé, de nyilvánvaló, hogy ez már nem az a kor, ahol létjogosultságok lenne némi oldszkúl, jó hangulatú múltidézésen kívül. De a modern, realista profik - mint például Jason Bourne - egyre foszladozóbb átirataiból is kiveszni látszik a stílus, a maszkulin, komor, de effektív kúlság, amely meghatározza őket - lásd Jack Reacher professzionális apatikusságát. Épp ezért a Welcome to the Punch ánglius bőrdzsekiben rohanó hajszájának atmoszférája, akciószekvenciái akár üde színfoltként is pótolhatnák a hiányt. De nem jön össze.
Max Lewinsky (James McAvoy) megszállott. Jacob Sternwood (Mark Strong) a brit, legendásan profi elit bűnöző megszállottságának forrása. Miután az első üldözési jelenet végén átlövi Lewinsky lábát, ezzel megkímélve őt a haláltól, ad neki négy évnyi fájdalmas szenvedést. Ahogy reggelente injekciós tűvel kiszivattyúzza a hegből a mocskot, miközben cigivel a szájában ébred egy újabb szar napra, az maga a karakterteremtés. McAvoy pedig ezt a megszállottságot olyan magabiztos hévvel hozza, hogy abban az X-men filmben, akár ő is lehetett volna Magneto. Ujjgyakorlat lett volna csupán. Talentum a srác.
Sternwod - Mark Strong mint, mindig, már-már unalmasan jól hozza a bad-ass-t - visszavonult, letette a 9 milliméterest, maradt a borosta és a tetkó. De amikor fiát a reptéren meglövik, félig elvérezve telefonál apjának, aki visszatér, hogy meglátogassa. Vagy leginkább azért, hogy kinyírjon pár rohadékot, aki szórakozott a vérével. Lewinsky-nak pedig eljön a nap, amikor elégtételt vehet. The Second Chance. Nem cseszheti el.
Eran Creevy második írói és rendezői attrakciója remekül festi fel a britek jéghideg eleganciáját, karaktereket rajzol és atmoszférát teremt köréjük. A filmben végig pulzál a dinamika, nem laposodik el, nem alszik be, a ritmusa kiegyensúlyozott. Csak kidolgozatlan. Az akciójelenetek meg-megbicsaklanak, realista attitűdjük két szempillantás alatt landol a kukában. El van kapkodva, felületes, túl gyorsan zajlik és alig látni.
E mellé passzintja forgatókönyvét, amely lerágott fordulatokból és egy szintén lerágott, de korrektül kivitelezhető macska-egér variánsból épül fel. A potenciál legfőképp a két főszereplő miatt bugyog végig ott a film első harmadában, mert erős karizmával működik a párosuk, kemények, céltudatosak és a ravasszal sem tökölnek sokat. Ezért, amikor végre szemtől szemben találják magukat egy üresen tátongó klub parkettjének közepén, az nemcsak kettejük legjobb pillanata, de a film legélvezetesebb akciójelenete. Bár nem menjünk el mellette, hogy Guy Ritchie-nek mindez stílusgyakorlat lenne pusztán, amit oridzsinál lévén jobban csinálna, mint a kissé rá emlékeztető megoldásokkal operáló Creevy. Na nem az, mert ha utóbbinál is működik, akkor egye-fene, de Creevy nem mindig találja el sem az ütős monológokat, sem a lassítás igazi energikusságának a megfelelő pillanatban a nézőre gyakorolt hatását (néha azért megesik).
Ezért hiába a puritán erőszak, a rengeteg húst szaggató golyó, mert ez a két karakter többet, jóval többet elbírna. Csak ki kellett volna dolgozni a drámai részt, az ellenségek közti kémia elmélyítését és úgy, ahogy van kivágni a francba a Governor banálisan elcsépelt történetszálát (a Walking Dead David Morissey-je itt sem patyolattiszta lelkéről ismerszik meg).
Kihagyott ziccer két remek színész bőrébe bújtatott karakterrel. De egy próbát megér. 6/10