A rák szar dolog. De itt a bizonyíték rá, hogy egészséges realizmussal és racionális látásmóddal milyen jól lehet kezelni. Will Reiser forgatókönyve briliánsan egyensúlyozik a komikum és a dráma határvonalain, amely pontos életszerűséggel ruházza fel a dramaturgiát: kikerüli a giccset, megvidámít, miközben a kényes érzelmi szálakat sem hanyagolja.

Adam (Joseph Gordon-Levitt) hátfájdalmait enyhítendő, orvoshoz megy, aki közli vele, hogy a gerincében daganat van – mindezt olyan sallangmentesen, empatikusságot nyomokban sem tartalmazva, hogy az már-már félelmetes. 27 éves. Lehetőségei kétesélyesek.

Valójában kissé ijesztő, hogy a felvezetés milyen sematikusan ábrázolja az egész élethelyzetet . A realitása sokkolóan hétköznapi, az életigenlése pedig túl pozitív. Hiszen minden oldalról záporoznak a súlytalan jótanácsok – „minden rendben lesz” -, az álszent jóakarók sora pedig hosszabb, mint egy forgalmas napon a postán. Még szerencse, hogy itt van Seth Rogen, a legjobb barát szerepkörben, aki kissé arrogánsan – de nem tolakodóan – segít a dolgokat jó oldalukról nézni. Hiszen csajozni mennyivel könnyebb a „rákom van” dumával, az orvos receptre írja fel a füvet, és még bulit is lehet ezzel az ürüggyel rendezni, ahol a főnök nem a melóval nyaggat.

JGL explicit, ártatlanul szimpatikus, és bár magam sem hiszem, hogy ezt írom, de Rogen a totálisan idióta haver mellékszerepben még őt is lemossa. Trágár, bunkó, önző és a legtöbb jelenetben a punci valamilyen felhasználási módjáról tart előadást - ahogyan a legtöbb filmjében -, de először képes igazán alkalmazkodni és a megfelelő helyeken visszafogni magát. Anna Kendrick unszimpatikussága az Up in the air-ben kapóra jött, itt kevésbé működőképes az ügyetlen, tapasztalatlan karakter bőrében – persze az egyéni szoc-probléma, hogy alapból nem kedvelem a bárgyú kisugárzását.

Szerencse, hogy a Fifti-fifti ösztönösen érzi mikor kell lejjebb csavarni a humort, és finoman feljebb tolni a drámát. Az olcsó szentimentális nagymonológok, sírógörcsök, és nyálas szerelmi idézetek mellékhatásai elkerülik és kizárólag a gyógyulásra koncentrál. Hiszen a haldoklás még nem oldoz fel saját hibáink alól, a túlcsorduló önsajnálat szánalmassá tesz, a dühöt pedig kiengedve magunk alá kell gyűrni, ha túl akarunk élni. Márpedig a Fifti-fifti minden pórusából árad a pozitív életszemlélet, az életszerető ösztön, nekünk már csak mélyen magunkba kell szívni. Az első lépcsőfok a gyógyuláshoz. 8/10

ui.: Michael Giacchino soundtrack-betéteire érdemes odafigyelni. Ösztönösen jók.