A szegény ember Cannibal Holocaustja
Bár már 2013-ban elkészült, csak idén jutott el a nagyérdeműhöz Eli Roth kannibálos-belezős horrorja, a The Green Inferno, melyben egy csapat fiatal aktivista megy tüntetni az őserdőbe a fák kiirtása ellen, ám e helyett a közelben bujkáló, emberevő bennszülöttek tányérkáján végzik.
"Dzsészön itt van."
A hokimaszkfejű gyilkológépezet még mindig stresszes a múltja miatt, úgyhogy Utolsó fejezet gyanánt (haha), miután a harmadik részben kinyírták (haha2), megint csak visszakóvályog Crystal Lake faviskói közé, hogy a retardált szexuálisan túlfűtött csőcseléket egytől-egyig kivégezze.
Ó, uram! Irgalmazz!
Az Ideglelés-klónok lassan másfél évtizede tartó inváziója egy gyötrelmes aranyérként kínozza az igényes horrorkedvelőket, és csak nem akar visszahúzódni abba sötét segglyukba, ahonnan a ’90-es évek végén kiszabadult. Ennek legújabb példája a Halálhegy, ami az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének nyomába ered, méghozzá az 1959-es Gyatlov-hágó incidensnek, amikor is 9 hegymászó vesztette életét megmagyarázhatatlan körülmények között a hófedte hegyvidéken.
Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)
Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10
’A kézi kamerás balfékek’ legújabb epizódja
Akár hiszitek, akár nem, a Grave Encounters csak egy ijesztgetős horrorfilm volt. Nem a természetfeletti erők rémlátomásainak manifesztálódó démonait megörökítő felvételek valódi, hamisítatlan szalagja, hanem csak egy egyszerű film, amit egyszerű emberek készítettek. Legalábbis a folytatásban ezt szeretnék elhitetni velünk. Szerencsére azonban egyes megrögzött filmbuzik szagot fognak, és eltökélik, hogy bizonyítékot szereznek ezen állítások cáfolására, így egy rakás kamerával felszerelkezve elindulnak, hogy felkutassák a Grave Encounters kísérteties helyszínét, és fényt derítsenek az igazságra. Bár ne tennék…
Apollo 18 (2011)
Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 2/10
Péntek 13 (1980):
Slasher-őskövület. Sean S. Cunningham tökig felhúzva a hózentrógeres farmerét úgy gondolhatta, hogy ő most nagyon-nagyon odacsap a kaszabolós zsánernek. Neki is indult, egy kis erdei táborba száműzött pár fiatalt, akik imádnak dugni, inni, és szívni - szerintem nincs olyan slasher, amiből bármelyik elem is hiányozna. Ráadásul az akkoriban még pelyhedző bajszú Kevin Bacon volt az egyik mellékszereplője - bár ez akkor légyszarnyit sem jelentett még. Szóval ha úgy tetszik megágyazott a Jason-szériának egy kemény, kényelmetlen és teleszart ággyal.
A Paranormal Activity a 2009-es év egyik nagy meglepetésfilmje volt, hiszen meglepően kis költségvetésből készült, és annak ellenére, hogy meglepően szar lett, meglepően nagy bevételeket hozott a konyhára. Ezért aztán cseppet sem meglepő, hogy rövid időn belül elkészült a folytatás, ami nagy meglepetésemre még elődjénél is rosszabb lett.
Ezúttal az első részben megismert Katie húgának családja lesz a démon kiszemeltje, akik kívül-belül bekamerázzák a lakást, mert azt hiszik, hogy valaki betört hozzájuk (?!). Pár álmatlan éjszakával később rájönnek, hogy a titokzatos betörő egy pokoli lény, és valami nagyon nem tetszik neki.
Fogalmam sincs, mit képzeltem, amikor a Last Exorcism-ra esett a választásom, mivel köztudottan rühellem a kézikamerázást, és az eddigi Ördögűző-filmek se jöttek be igazán. Mentségemre szóljon, fingom nem volt róla, hogy ez kézikamerás cucc lesz, mert se egy trailert, se egy képet nem láttam belőle. Volt is meglepetés, amikor már az első pillanatokban gyönyörűen beremegő kamera szédítő-émelyítő hatásával szembesültem, de úgy gondoltam, hogy kemény vagyok, és végig fogom nézni.
Hogy kemény vagyok, ahhoz kétség nem férhet, bár meg kell jegyeznem, hogy az alig 90 perces filmet több, mint 3 órán keresztül néztem. Kb. 10 percenként kellett megállítanom hosszabb-rövidebb időre, és ennek sokkal kevésbé az idegesítő kamera volt az oka, mint inkább az, hogy ez még a Paranormal Activity-nél is unalmasabb!
Ki ne emlékezne Stifler mamájára vagy a gőzölgő almáspitére? Az Amerikai Pite 1999-es rendkívül jól sikerült bemutatkozása, és a hasonlóan jó második, valamint a még nézhető harmadik rész óta futószalagon érkeznek a gyengébbnél gyengébb folytatások.
Mint a legtöbb Pite-filmnek, ennek a középpontjában is a szüzesség, ill. annak elvesztése áll. Három lúzer rátalál az első részből már ismerős „Bibliára”, ami nem más, mint egy évtizedek óta folyamatosan bővülő titkos szextankönyv. Ennek segítségével végre becsajozhatnának, de a könyv nagy része olvashatatlan, ezért felkerekednek, hogy felkutassák az írókat, és újra összeállítsák a Bibliát.
A szereplők szokás szerint mindenféle extrém szituációba keverednek, melyek egy része ismerős máshonnan, a többi meg csak szimplán fantáziamentes és kiszámítható. A készítők már nem is próbálkoznak valami újdonság nyújtásával, de még csak egy sablonos, ám mégis valamennyire vicces vígjátékra való törekvést sem lehet érezni a film nézése közben. A poénok hiányát csöcsökkel és seggekkel igyekeznek pótolni, így a legtöbb jelenetben legalább egy valaki mindig pucér. Feltűnik a sokadik Stifler is (már meg se próbálják megmagyarázni, hogy milyen rokoni szálak fűzik az eredetihez), és persze az elmaradhatatlan Mr. Levenstein is beköszön.
Ez most egy ilyen rövid írás lett, mert sok hozzáfűznivalóm nincs ehhez a filmhez. A Szerelem Könyve minden kétséget kizáróan a sorozat leggyengébb része, humort csak nyomokban tartalmaz, és minden perce könnyedén előre megjósolható. 2/10
