Azt hinné az ember, hogy a varázslat csak gyermekkorban létezik. De az igazi, valódi varázslat kortól és nemtől független. A Big infantilizmussal megbolondított mágiája még huszonöt év távlatából is előcsalogatja a lelkünkben lakozó kiscsávót, bújjon az akármilyen mélyre a felelősségteljes felnőtt álarca alatt.
Már az első promóképek alapján borítékolható volt, hogyha nagypapa korú gengszterekről forgat valaki filmet, akkor még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy esetleg komolyan vegye azt. Fisher Stevens (aki egyébként egy remek karakterszínész) második rendezésében hálisten ilyesmiről szó sincs. A Stand Up Guys pontosan azt szállítja, amire már az első infómorzsák alapján számítani lehetett. Nagytata gengsztereket, akik még buliból utoljára nosztalgiáznak egy fergetegeset: azaz kurváznak, zabálnak, szétrúgnak pár segget és természetesen oda-vissza ugratják egymást.
Ken Loach filmje kezdetben valóban megidézi a legkeményebb brit mozikat, ahol a fiatal potenciális bűnözők melegítőben flangálnak Anglia utcáin és a káromkodásaik kötőszóként funkcionálnak. Soha nem volt tisztességes munkájuk és a jövőképük alapján ez valószínűleg így is marad. Miután ez a nyers expozíció megtette hatását, éles váltással a film átcsap valami jóval könnyedebb, fogyaszthatóbb és szeretetre méltó komédiába.
David O. Russel hatodik egész estés rendezése kapcsán leginkább annak örülhetünk, hogy a díjait egyre hitványabbul kezelő és osztogató akadémia (más néven Stallone egykori humorbonbonja, az Oscar) végre egy olyan alkotást bombázott több, mint fél tucat jelöléssel, amely a megszokott kategóriákon (gay-movie, zsidó-szenvedés, nyomorból felemelkedő ember) majdhogynem teljesen kívül esik. Russell filmje ugyanis javarészt vígjáték, amely csak érintőlegesen súrolja a drámát, hogy többnyire egy vidám, romantikus dramedy-t faragjon belőle addig, míg a stáblistához nem ér. Ez önmagában elismerésre méltó tett. A bibi az, hogy a film csak egy jóindulattal erős középszernek nevezhető limonádé, amely elegendő ahhoz, hogy néhány mosolyt csaljon a néző arcára, de édeskevés hozzá, hogy a másnap elfogyasztott reggeli pirítós közben bárminemű emlék is felvillanjon belőle. Vagyis izé, amikor kivittem a szemetet, eszembe jutott, hogy Bradley Cooperen végig egy szemeteszsák van.
Minden idők egyik legszebb visszavonulása lett volna Clint Eastwood részéről a 2008-as Gran Torino. Az a film olyan dicsőséggel búcsúztat el egy több évtizedes ikont, amelyre nagyon-nagyon kevés példát lehet találni a színészszakmában. Éppen ezért furcsa, hogy a mogorva rendezőmester pont egy ilyen családias, középszerű produkció kedvéért tért vissza a porondra. És bár akármennyire is sajnálom, hogy az a búcsú nem lett végérvényes, azért a 82 éves legendát mindig öröm újra látni.
Századszorra hallod, ahogy Joe Pesci leoltja szerencsétlen Marv-ot, akibe az intelligencia legapróbb csíráit sem vetette el az élet és mégis leborulsz a székről. Chris Columbus filmje, John Williams mesterien komponált dallamain vágtatva a gyerekszínészek egykoron tündöklő - és nem mellesleg - legtehetségesebb sztárjával a középpontban, húsz év után is képes ugyanazzal a mérhetetlen jókedv-faktorral és finoman szőtt szentimentalizmussal bökdösni a rekesz- és szívizmokat. Film nem létezik, amely jobban összeforrt volna a karácsonyi ünneppel.
Egyszer volt, hol nem volt…
…volt egyszer egy fiú. Ezt a fiút Stephen Kingnek hívták és mindössze hétéves volt, amikor rábukkant apja horrorkönyv-gyűjteményére, majd onnantól kezdve nem volt megállás: azonnal a műfaj rabjává vált. Szinte falni kezdte a rémtörténeteket, legyen szó könyvről, képregényről vagy filmről; lenyűgözték a hátborzongató, sokszor szürreális képek, események. Feltehetőleg ebből a gyermekkori élményből és rajongásból táplálkoznak a Creepshow című horror-antológia rémmeséi is, melynek forgatókönyvét King írta, majd a zsáner egy másik nagykövete, George A. Romero készített belőle egészestés filmet.
Szörnyen szellemes szálloda
A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Ott van például a Farkasember, kinek tucatnyi éhes kölyökszájat kell etetnie nap mint nap; vagy a Láthatatlan ember, akit senki nem vesz észre; vagy Drakula, aki az egyetlen szem kislányát (hisz’ még alig töltötte be a 118-at) igyekszik megóvni a külvilág minden veszélyétől. És ha a temérdek magánéleti problémához hozzávesszük még az embereket is, ezeket a gonosz, utálatos teremtményeket, akik vasvillával és fáklyákkal kergetnek el mindent, aminek szarvai vagy karmai vannak, vissza is kanyarodhatunk az első megállapításunkhoz: A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Egy kis pihenés viszont mindenkinek kijár, legyen az csontváz, zombi vagy Frankenstein szörnye; ahol emberektől, vasvilláktól és fáklyáktól távol végre önmaguk lehetnek, és kiereszthetik a fáradt gőzt, levezethetik a felgyülemlett stresszt, azaz lazulhatnak egy kicsit. Pontosan erre nyújt megoldást Drakula gróf legújabb vállalkozása, a Hotel Transylvania, egy sűrű, vészjósló erdők és elátkozott temetők által a külvilágtól tökéletesen elzárt szálloda, ahová ember fia még nem tette be a lábát. Egészen mostanáig…
Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje
Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.
Négy tahó az űrlények ellen
Az a nagy büdös helyzet, hogy a marketingeseknek sikerült a leggyengébb poénokat összeválogatniuk az előzetesekbe és a kritikusoktól se lehetett túl jókat hallani a Kertvárosi kommandóról, így aztán nem is övezete különösebb várakozás a filmet, ami bizony mindezek ellenére is az év egyik legnagyobb pozitív meglepetéseként furakodott be a mozikba. Legalábbis a Stillerék beteges humorából fakadó frenetikus hangulat, valamint a nézők torkából fel-felszakadó esztelen visítozás sorozata erre enged következtetni.
