Sandler még mindig nem a régi
Legújabb filmjében Adam Sandler ismét idétlenül néz ki, furán beszél és öreg mamával fajtalankodik, de miután tavaly egy filmen belül két szerepben is sikerült a túlcsorduló ripacskodással kevert alpári tahóság általi merényletet elkövetnie a jó ízlés ellen, most az elképesztően vicces Lonely Island egyik tagjával, Andy Samberggel és a ’90-es évek popkultúrájának mellékhatásával, Vanilla Ice-szal összeállva igyekszik helyrehozni az elmúlt időszak tévelygéseit. Az Apa ég!-ről pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében teljes nyugalommal kijelenthető, hogy sokkalta élvezetesebb, mint Sandler legutóbbi ámokfutása, a Jack és Jill, ám a korábbi filmjeihez sajnos azért még közel sem ér fel.
A Farrelly tesók - a Dumb és Dumber mellett még számos klasszikus vígjáték atyjai - ezúttal az alpári suttyósággal megvert szexualitást állítják a középpontba, méghozzá két teljesen hétköznapi, középkorú családos csóka aspektusából. Owen Wilson és Jason Sudeikis ugyanis elhajlási engedélyt kapnak feleségeiktől, hogy a következő egy hétben kezdjenek valamit kínosan felfokozott kanosságukkal. Ők pedig habozás nélkül bólintanak rá a házasélet alóli rövid kimenőre, és óriási reményekkel meg még nagyobb lelkesedéssel vágnak neki a bulizással teli éjszakáknak. Az agyament szituációkkal és perzselő párbeszédekkel tarkított hét alatt pedig kénytelenek szembenézni többek közt egy őrült pultos fiúval, egy méretes négerszerszámmal, valamint egy-egy zöld és barna poénnal, mire tudatosul bennük, hogy már rég nem akkora ászok, mint fiatalon, ha egyáltalán valaha is azok voltak. Mindenesetre az ordenáré monológok és a szókimondó párbeszédek szemérmetlenül durrognak végig a filmen, s a végére kontrollálhatatlanul elszabadulnak az események, amik magukkal rántanak néhány kötelező fordulatot is, de szerencsére a nyilvánvaló tanulságok és nagy egymásra találások sűrűjében sem válik túlzottan érzelgőssé a finálé. Aztán Farrelly-ék vesznek egy nagy levegőt és a stáblistát megszakítva a film talán legütősebb jelenetsorával búcsúznak a nézőtől. 
A Kalandférgek és a Hé haver, hol a kocsim? című frenetikus vígjátékok rendezője kissé megfáradtan tért vissza, arra alapozva, hogy ha Seann William Scott a főszereplő, az már önmagában elviszi a hátán a filmet, de ha még oda is fosik a teniszpálya közepére, az már hajjaj, garantáltan nagy siker. Ezért aztán az alpáriság csak úgy fröcsköl a képernyőről, mialatt Gary, egy random középiskola fokozottan homoszexuális beütésű gondnoka megpróbál bajnokcsapatot faragni a suli lúzer teniszezőiből. És miután Gary a gátlástalan természetét a teniszre is kivetíti, mire eljutnak a bajnokságig, a félig vagy teljesen megemésztett táplálék mindenféle formája a pályára toccsan és Seann William Scott csupasz farpofáival is többet szemeztünk, mint szerettünk volna. Bár Gary extravagáns figuráján, sajátos vonzalmán a régi edzőhöz, még sajátosabb vonzalmán a nőkhöz és értelmetlen monológjain el lehet röhögcsélni, az Ütős csapat nem nagyon nyújt többet a középszernél, így igazán élvezni csak azok fogják, akik a saját fingásukat is minden alkalommal az ánuszuk apró kis tréfáiként élik meg. 
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 
