The Raid: Redemption (2011)
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 7/10