The Raid: Redemption (2011)
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 7/10
Az előítéleteken túl, miszerint a film kizárólag alul nedves tinédzser lányoknak nyújthat bármiféle szellemi vagy testi örömöt - ironikus, hogy ők pont nem tartoznak a célközönségbe hiszen a mű felnőtt besorolást (R) kapott -, Steven Soderbergh legújabb produkciója bizonyos pontokon képes az atmoszférateremtésre. A címszerepben fürdőző Chaning Tatum, mint főszereplő egészen autentikus módon nyújtja a profi sztriptíztáncost, aki valahol a háttérben sokkal többről, sajátosabbról álmodik, mint a deszkákon való vonaglás félrészeg hölgyközönség előtt. Soderbergh pillanatokra képes megteremteni némi egyediséget, az éjszakai élet hangulatát, amit aztán a pocsék mellékszereplők és a kis ívű történet végül teljes egészében hazavág. Kár, hogy a filmben mindössze egyetlen színész tartózkodik - nevezetesen Matthew McConaughey, aki most egyszerre villoghat feszülő izomarzenáljával és színészi tehetségével -, ugyanis a cselekményben akár több mondanivaló is megcsillanhatna a százszor eljátszott hollywoodi tömegklisénél, amely hangosan harsogja, hogy mindenkiből lehet több, ha képes tenni érte. A gyámoltalan, erőtlen szerelmi szál és a tipikus viselkedésváltozás a játékidő végére totálisan szétszórttá avanzsálja a művet, ráadásul olcsó, szájbarágós happy end-et garantál, leszámítva a férfitest látványától és a duplavodkától megrészegült csitrik vinnyogását. Mert többre ugyan abszolút nem képes ez a mozi, mint a mai elfajzott tinigenerációnak egy újabb tömegszórakozást nyújtani, hatalmas lengő péniszekkel és csupaszra borotvált, acélkemenységűvé gyúrt meztelen férfitestekkel. Úgy tűnik mára már ez is elég. 4/10
The Tall Man (2012)
Pascal Laugier (a szuperbrutális Mártírok rendezője) a suspense-t ezúttal voltaképp jótékony célra használja. Nem azért, hogy az első ránézésre horrorként funkcionáló harmadik filmjét olyan hatásvadász elemekkel ruházza fel, amelyek az életveszély határán táncoló karakterei sérülékenységére játszanak rá. Nem, Pascal ezúttal olyan különleges dramaturgiai fogásként alkalmazza az intenzíven fenntartott feszültséget, amely végül teljességgel más vonatkozású célt szolgál, mint hogy kiderüljön, ki az a Magas Ember, aki ezen az isten háta mögötti, elcseszett helyen folyamatosan elragadja a kisgyermekeket. A The Tall Man ugyanis messze nem az az egyszerűen körülírható, beazonosítható mű, mint amire előzetesen a néző következtetne. Ugyanis Laugier a film során legalább háromszor vált zsánert, a horrortól a thrilleren át végül elérkezik egy gondolkodóba ejtő szocio-drámához, melynek felvetése nem csak, hogy jogos, de elképesztően erőteljes motiváció-magyarázat a cselekmény végkifejletét illetve kialakulását illetően. Amihez hozzátartozik, hogy a váltásoknál instant létrejövő WTF momentumokat produkál, amik szépen játszadoznak a figyelem fenntartásával, ugyanakkor a közte megbújó, sokszor hosszasan dramatizáló pillanatok olykor leeresztik azt a feszült atmoszférát, amit mindezen elemekből a rendező létrehoz. Az biztos, hogy aki némi ködös információval nekivág ennek a filmnek, valószínűleg az "abszolút nem erre számítottam" mondattal fogja majd azt konstatálni miközben lepereg a stáblista. A szép ebben az, hogy bőven lesz ideje elgondolkodni rajta, hogy mindez mennyivel jobb, rosszabb, másabb, mint amire számított - mert a befejezéstől garantáltan megfogan néhány gondolat. 7/10
