A hülyeség határain innen és túl

Egészen különleges élmény az, amikor a torkodból kiszakadó görcsös röhögés néhány perc múlva fájdalmas halálhörgésbe torkollik, majd szánalmas nyöszörgéssé halkul, végül pedig már egy nyamvadt hangfoszlányt sem bírsz kipréselni a mellkasodból. Helyette csak ülsz ott, a kanapén, kikerekedett, kivörösödött szemekkel, tátott szájjal és sajgó állkapoccsal, arcodon a színtiszta döbbenet merev maszkjával, mert egyszerűen képtelen vagy ilyen gyorsan feldolgozni a mintegy futószalagon érkező bődületes baromságok sorozatát. A döbbenet azonban hamarosan fizikai fáradtsággá alakul, te meg magzatpózba kuporodsz a hasfájástól, s ujjaid kétségbeesetten kezdik kutatni a távirányító PAUSE-gombját, hogy végre egy kis levegőhöz juss, mert az idiotizmus ezen tömény koncentrációja annyira meghaladja a befogadóképességed, hogy az már egyenesen fullasztó. És akkor észreveszed, hogy a film még csak a hatodik percben jár…

Steve Oedekerk kimondottan örömét leli abban, ha nézőjét hasonló élményekben részesítheti. A Nekem 8 és az Ace Ventura 2. rendezője, valamint számos eszement vígjáték írója ugyanis annyira bízik magában, ill. botrányosan frenetikus humorában, hogy a Ping-Pong esetében a rendezés és az írás mellett még a főszerepet is magára osztotta. Eképpen született meg egy legendás hős, a kiválasztott, akit úgy hívnak: a Kiválasztott. Hősünk élete azonban nem habostorta: miután csecsemőkorában szüleit megölte a gonosz Pain mester, őt különféle rovarok nevelték fel, majd a bosszú útjára lépve elindult felkutatni Pain mestert, és csak ment, ment és ment, időnként pedig megállt és sivatagi állatokkal bulizott.

Így kezdődött hát a Kiválasztott legendás utazása, ami a későbbiekben a régi kung-fu-filmek összes létező vagy nem létező kliséjének mellbimbóját megcsavarja, majd a kliséket atomjaira cincálja, hogy a saját elmebeteg szájíze szerint ízesítve szórhassa vissza a képernyőre. Oedekerk meg csak szórja és szórja a kriminális hülyeségeit, egy pillanatra sem lassítva. Mintha feltett szándéka volna, hogy ebben a filmben süsse el a fejében csörömpölő összes poént, és ezért nemcsak a párbeszédek végére tartogat csattanót, hanem a szereplők szinte összes mondatába igyekszik csempészni valami durrogósat. Ez pedig nem feltétlenül jó taktika, hiszen időnként erőlködéshez vezet, máskor meg az idegeinkre megy (vijjuvijjuvijjuvijju). Az épületes baromságokat természetesen a harcjelenetek is csak úgy eregetik magukból, Oedekerk szinte belénk pofozza a tömény hülyeséget, majd amikor már úgy érezzük, nem bírjuk tovább, vécépumpával tuszkolja a koponyánkba. A szándékosan szar szinkron pedig őrületes magasságokba emeli humorfaktort. 

Valami iszonyatos módon lefáraszt, az egyszer biztos. És miután egy igen izmos rétegfilmről van szó, közel se merem mindenkinek melegen ajánlani, de a figyelmet fokozottan felhívnám arra, hogy a Ping-Pong megtekintése néhány órára kritikus mértékben csökkenti az agy működését, vegetatív állapotba kényszerítve az említett agy tulajdonosát. Szóval csak óvatosan... 8/10