"Isten áldja Amerikát!"
A hazát, ahol túlsúlyos, kövér bunkók falják a gyorséttermi kaját miközben a tévében bámulják valamelyik agyzsibbasztó valóságshowt, ahol a tévésztárrá csúfított tinilányok azért kapnak dührohamot, mert apuci nem Cadillac Escalade-t vett nekik a tizenhatodik születésnapjukra, a helyet, ahol Jerry Springert a háziasszonyok félistenként tisztelik. Azt az országot, ahol a fiatal generáció már minden élményt és ingert képernyőn keresztül kap, ahol, ha nincsen közösségi oldal-profilod tulajdonképpen nem is létezel. Ahol hírnévhez, ismertséghez még csak tehetségre sincs szükség, mert a népbutító média azt megoldja helyetted. Bobcat Goldthwait filmje egyértelműen kinyilvánítja a véleményét, nem köntörfalaz, nem takar vagy finomít azon az állásponton amelyet vall: hulljon a férgese!
Frank egy átlagos családapa. Elvált, a felesége egy fiatal, buta zsaruval él együtt és a tíz év körüli lánya pedig látni sem akarja, mert számára ő unalmas. Éjszaka képtelen aludni, mert a szomszéd néhány hetes csecsemője megállás nélkül üvölt a nap huszonnégy órájában, a szülei bömböltetik a buta showműsorokat, ahelyett, hogy a gyerekkel foglalkoznának. Egy nap Frank-et elbocsátják az állásából, mert normális emberi gesztusként a számára imponáló portás hölgynek virágot küldd a lakására, illetve megajándékozza egy könyvvel. Munkahelyi zaklatás. Frank minden nap elképzeli, ahogy előkotorja a pisztolyát majd végez a zombiként stagnáló, körülötte lévő emberekkel, akik már képtelenek értelmes dolgokról beszélni, kizárólag celebekkel, sztárokkal, és azok magánügyeivel, pletykáival vannak elfoglalva. Mindennek a tetejébe egy orvosi vizsgálat során kiderül, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van. Nem kell sok idő a fordulóponthoz, amikor is leemeli a polcon dobozban tárolt pisztolyt, majd betolja a szájába, hogy meghúzza a ravaszt. De ugyan miért ő?! Nap, mint nap látja a társadalom hulladékait, embereket, gyerekeket, akik képtelenek a civilizáltság jeleit felmutatni. Akik folyamatosan rombolják, butítják és egyre undorítóbbá teszik a társadalmat. Úgy dönt, hogy kiírtja őket. Kezdve a tizenhat éves, saját valóságshow-t kapó kislánnyal.
Neki voltaképp ennyi elég is lenne: kinyír egyet a rengeteg gyökér közül, jó érzéssel tölti el, majd magával is végezne egy olcsó motelszobában. De ekkor belebotlik egy tinédzser kislányba, aki szerint mindez "cool". Egy személyiségbe, aki élvezi ezt, aki meglátja a lehetőséget a férfiban, azt, hogy ketten együtt mészárolják le az ország söpredékeit véletlenszerű sorrendben.
Goldthwait nem spórol az erkölcsi golyókkal. Egyszerre mutat rá társadalmi problémákra és egyben ki is figurázza, eltúlozza azokat, hogy még erőteljesebben, még szemléletesebben prezentálja elénk azt a fertőt, amelyben nap nap után élünk. Ahogy a média, a showbiznisz kizsigereli az utolsó lehetőséget is a gyenge és ostoba emberekből. De még a látszólagos áldozati szerepkörben feltűnő figurákat sem kíméli, hiszen végtére is, nem önhibájukon kívül kerülnek megalázott és nevetséges helyzetükbe, hanem saját maguknak köszönhetően. Etikai és morális határokat feszeget, sőt, olykor keresztül is lő azokon - más kérdés, hogy ehhez embereket kell ölni szép számmal, no meg élvezettel, lazán -, és mindezt egy különös felszabadító érzés kíséri. Nagyon sokan megkapják a jussukat, és még csak arra sincs szükség, hogy ezt hosszasan megalapozzák, kivívják a büntetésüket, elég ha csak egyszerűen buták, durvák, arrogánsak és indokolatlanul taposnak másokon keresztül. A férfi és a lány számára ez egyfajta felszabadulás, szabadság, az élet szélsőséges élvezete. Ugyanis ezen szélsőség, perifériára csúszás hiányában ez a két ember soha nem talál egymásra (Joel Murray és Tara Lynne Barr párosa kifejezetten bájos és vicces).
Ugyanakkor Goldthwait filmjét nem szabad túlzottan komolyan venni. A gyilkosságok óvatlanok, hanyagok, voltaképp már az elején véget kellene érjen az ámokfutásuk, de a lényeg, a mondanivaló más, és ahhoz a kissé irracionális eseményeket, hiányosságokat el kell nézni. Másrészt, fiatalok megfogására a gyilkos csörtéken kívül bőven akadnak szebbnél szebb popkult-utalások, gyönyörűen megírt mocskos dialógusok, és még a két karakter közötti kémia is olyan ügyesen van egyszerre megoldva és kikerülve, hogy a végjátékban csak mosolyogni bír rajta az ember.
Igen, figurázták már ki az amerikai társadalmat, rámutatták már erkölcsi defektusaira, morális problémákra, de ilyen felszabadultan, dugig fekete humorral, mégis szemtelen és kegyetlen éllel még biztos, hogy nem. Az a tény pedig, hogy Goldthwait maga is törzsgyökeres amerikai csak még szebbé teszi az élményt. Mert ezt a művet felületessége és néhány tragikusabb pontja ellenére is végtelenül lehet élvezni. 8/10
"Isten áldja Amerikát!"
