Ajánlatunk a következő: alant különböző vígjátéksorozatok sűrített ajánlóit olvashatjátok, amelyekre kortól, nemtől és beállítottságtól függően hívjuk fel a figyelmetek, ha van kedvetek röhögni egy jót, napi 20 percre kikapcsolódni a szürke hétköznapok zajos forgatagából - na meg evés közben is nézni kell valamit az embernek. Szó lesz átlag amerikai családokról, akik korántsem átlagos poénokkal dobálóznak, összeszokott geekekről, párkapcsolat sztorikról, egy rakás velejéig rossz kölyökről...de nem is tépném tovább a szám, szemezgessetek.

Önmagában poén, ahogy Charlie a pilot elején püföli a babát (Bobo-t) és közben az orrára olvassa, hogy hiába találnak bárkit is a helyére az nem fogja tudni helyettesíteni. Ugyanis ez jelképesen kissé arra hasonlít, mintha a CBS-t hagyná jól helyben, amiért csúfosan kitették a szűrét, abból a sorozatból, amiben hülyére kereste magát (TAHM). Mert most újra itt van: egy jól (?) sikerült elvonó után, a csíkoktól éveket öregedve, de változatlan komikusi érzékkel, ismét Charlieként (duplán), az előző karakterére kísértetiesen hasonlító, de némileg finomított változat formájában. És, hogy milyen? A tovább után elmondom.

(Az írást Borosta követte el.)

Jó, hogy láthatjátok a poszteren az angol címét a filmnek, mert nem tudom dereng-e még nektek a Barátság extrákkal (aminek a címe Friends with benefits volt). De tulajdonképpen annak egy korosztállyal idősebb változatáról van szó ezúttal. Itt már régen túl vagyunk azon a felelősség áthárításon, ami a Will Gluck-féle film fiatal szereplőit egy csak szexen alapuló kapcsolatba hajszolta.

Christian Bale-ra és Gwyneth Paltrow-ra emlékeztető két szereplőnk ezúttal a gyermekvállalás környéki, manapság szinte kötelező két szülő egymás agyára megy és szétbútorozik felállástól akarják magukat megkímélni, amikor belemennek, hogy érzelmek nélkül vállaljanak gyereket.

„Everybody get up, it’s time to slam now…”

Gondolom, sokan emlékeznek még erre a dalra, ill. a hozzá kapcsolódó filmre, ami nekem személy szerint életem egyik első moziélményét jelentette akkoriban. A Bolondos Dallamok és Michael Jordan találkozása egy nagyszerű családi film-rajzfilm hibridet eredményezett, ami szerencsére még éppen időben készült el ahhoz, hogy a hagyományos 2D-s rajzfilmfigurák boldogítsák a szereplőket, és ne olyan Garfield-szerű CGI-szörnyekkel pakolják tele, mint ami az utóbbi 10 évben jellemzi a hasonló filmeket. A Looney Tunes szereplői és Jordanék pedig remekül megférnek egymás mellett, szinte tökéletes harmóniát alkotva, így még 15 év elteltével sem lógnak ki a mesefigurák a filmből, vagy az élőszereplők a meséből – nézőpont kérdése.

Ahogy az a címből is kivehető, a sorozat egy család nem éppen hétköznapi kalandjait meséli el, ez a család pedig nevezetesen a Mézga család, melynek tagjairól szintén nem mondható el, hogy átlagosak lennének. Kezdjük mondjuk Aladárral, a família legfiatalabb tagjával, aki bár csak 12 éves, máris egy zseni agyával rendelkezik, és szabadidejében olyan kütyüket gyárt, amikkel például kapcsolatba tud lépni a XXX. századi leszármazottjával, MZ/X-szel. A családfő, Géza, fiával ellentétben nem az éles elméjéről híres, ellenben szívesen veszi igénybe köbükunokája, MZ/X által a múltba teleportált kütyüket, melyek mindig hangos csörömpöléssel érkeznek, mivel Géza rendszerint elfelejti kinyitni az ablakot. Felesége, Paula a legjózanabb családtag, aki szinte minden egyes epizód végén megbánja, hogy nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül. Végül itt van még nekünk a „vizes agyú” Kriszta is, Aladár nővére, aki előszeretettel idegesíti öccsét, gyakran pedig a nézőket is, például a gitárja segítségével. Háziállatokból sincs hiány Mézgáéknál, van neki kutyájuk: Blöki, macskájuk: Maffia és Aladárnak még egy kísérleti egere is akad: Kompót. Rajtuk kívül még egyetlen szereplőt kell megemlítenünk, az elmaradhatatlan Máris szomszédot, aki eleinte még Mézgáék mellett, ám a későbbi évadokban már alattuk lakik.

Nem motkánynak való vidék

Egynyári vígjáték szambázott a hazai mozik hűvös termeibe pár héttel ezelőtt, amely egy már sikeres receptet felhasználva vegyíti a gasztronómiát és romantikát franciás fűszerezéssel egy családbarát, kedves komédiába. És azt kell, hogy mondjam, az eseti, egyszerű, de jókedvű kikapcsolódásra vágyó idősebb mozilátogatók számára ez egy kiváló választás lehet. A '48-as évjáratú Jean Reno-val.

Sötét Zsaruk 3. / Men in Black 3 (2012)

Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 6/10

Tragikusan gyönyörű és hasfalszaggatóan szórakoztató, ahogy ez a négy ember lefejti egymásról a "legjobb szülő" udvarias mosolyát. Roman Polanski színdarabból átdolgozott, gyakorlatilag egy helyszínes művében az ember dekonstrukciójának, pontosabban a civilizáltság álcájának alaposan történő lebontásának lehetünk szem- és fültanúi. A Carnage brilliáns dramaturgiával forgatja ki magából ezt a négy embert, akik a kezdeti műanyag bájcsevejtől eljutnak az alpári, lealjasodott bunkók szintjére. Egyet ígérhetek: mindkét fázisban tombol a kínosan-feszengős humor.

Jason Gann, az általam a tavalyi év legegyedibb és nem utolsó sorban legszórakoztatóbb vígjátéksorozatának kikiáltott produkció atyja idén sem felejtette otthon a humorérzéket. A már-már Damon Lindelof-i mélységekbe hajló első évados fináléját úgy csapja le, hogy a presztizse egy leheletnyit sem sérül. Humorból és kreativitásból színjeles. A hajtás után kiderül, hogy mi történt Ryan-nel és a plüssmacikúróval. SPOILEREK.