Valaha a Victoria-tó volt a tavaszi szünetet élvező gimnazisták földi Paradicsoma, a szórakozni vágyó turisták Mekkája, a féktelen bulizás fellegvára - ám mindez már a múlté. A fürdőző fiatalokkal teli tavat elárasztó piranhák brutális támadását követően ugyanis úgy tűzött el mindenki – már akinek volt még lába – a környékről is, hogy csupán egy vastag porfelhőt hagytak maguk mögött. A szellemváros üresen kongó épületei és rozsdamarta csónakjai között sétálva azonban nem csak a katasztrófa nyomai figyelhetők meg, hanem egyre nyugtalanítóbb kérdéseket is partra vet az ár. Mert amennyiben ilyesmi előfordulhatott egyszer, vajon előfordulhat-e újra… és ha igen, akkor hol?

Piranha what?

„Basszál be és drogozzál, mert attól kurva menő leszel!” – üvölti a film készítőinek marihuánafüstben, ekitabikban és szélvédőre hányt alkoholban manifesztálódó, kulturális nevelési indíttatású üzenete, mélyen megszólítva minden mai fiatalt; mellékesen hozzáfűzve, hogy amennyiben nem így teszel, még a szüleid is lúzernek tartanak majd.

A hit talán nem mindig onnan jön, ahonnan az ember várná. Előfordulhat, hogy tátongó ürgelyukakból párolog az elveszett lélek felé, vagy épp férges almák, rothadó neonácik, totálisan kisiklott életű emberroncsok és minduntalan hívő istenverte alakok kapaszkodnak beléje, pedig nincs is. Vagy van, de nem látják. Anders Thomas Jensen filmjében olyan torzszülött, életképtelen szituációk bontakoznak ki a felszínen a szemünk láttára, hogy a nézőnek hahotázni támad kedve. Pedig a filmben brutálisan agyonvernek egy papot, lelőnek egy macskát, kirabolnak egy benzinkutat...és mégis, hidegvérrel meleg szívvel kacarászok mindezen.

Egy világ omlott volna össze bennem, ha anno tudom, hogy a Kerge Kacsák-ból alkoholista, narkós, szétvert pofájú hokis söpredék válik, akik akkor is leisszák magukat a közeli bár pultjánál, ha nyernek, és akkor is, ha vesztenek. This is the real world. Michael Dowse Goon-ja a legkevésbé szól a hokiról, a taktikáról, vagy épp a dicső győzelemről (bár ez bizonyos formában azért nagyon ügyesen megcsillan benne). Dowse tisztában van azzal, amit a film egyik karaktere is afféle csupasz igazságként böfög az orrunkra: a néző vért akar. Akkor pedig meg kell adni neki.

Szerettem volna egy szívből jövő Ausgezeichnet! felkiáltással kezdeni az Iron Sky értékelését, de a végére ez a jelző mindössze egy ganz gut szintre redukálódott. A csökkenő lelkesedésem nagyrészt a film hullámzó színvonalának, ill. a következetlen, szétszórt forgatókönyvének köszönhető, de a finnek és a németek mintegy 6 éve dédelgetett akció-sci-fi-paródiája még így is kellően elmebeteg és szórakoztató lett, úgyhogy nyugodtan dőljünk hátra, és élvezzük, ahogy az űrnácik inváziót indítanak az agysejtjeink ellen.

Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)

Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10

Rendhagyó filmkritika-agymenés a tovább mögött. FIGYELEM! Csak erősen pihent agyúaknak.

Amerikai pite / American Pie (1999)

13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 8/10

A fekete ruhás nő / The Woman in Black (2012)

A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 7/10

Ha már a legújabb, április 5-étől (azaz tegnaptól) futó rész is a nosztalgiára lesz kihegyezve, íme egy kis múltidézés..

1999 előtt sem volt ismeretlen a baszós-hányós-fingós tinifilm, mint kategória, de kétségtelen, hogy a pite első szelete alapkövévé vált a műfajnak. No nem azért, mert annyira acélos sztorival bírt volna, hanem, mert 13 évvel ezelőtt az akkori generáció hasát fogva bömbölt a röhögéstől a moziban, mert tele volt klasszikusan idéznivaló párbeszédekkel. És cicikkel.