Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10
Johnnymoore kolléga már virtuális papírra vetette gondolatait a 
Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.
A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 
Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.
„Elég nyilvánvaló, hogy sokkal értelmesebb és kifizetődőbb több pénzzel kijönni a lakásból, mint amennyivel bementem.”
Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.
Olvastál már könyvet visítva? Nem? És szeretnél? Akkor talán ideje a kezedbe venni Douglas Adams ötrészes trilógiájának első kötetét, ezt a „hallatlanul figyelemreméltó” könyvet, ami nemcsak hasfájásig röhögtet, de közben a világnézetedet is konokul feltúrja, gondoskodva róla, hogy ezentúl egész más szemmel vizslasd a körülötted lévő legártatlanabb dolgokat is, különösképp a delfineket... És persze arra is figyelmeztet, hogy nem árt, ha mindig tartasz magadnál egy törülközőt, hiszen ki tudja, mikor kell leintened egy repülő csészealjat, mert miután néhány buldózerrel lerombolták a házadat, és a legjobb barátodról kiderült, hogy földönkívüli, néhány rosszmodorú idegen váratlanul elpusztítja a bolygódat, ami útját állja egy hamarosan elkészülő csillagközi autópályának?
Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.
„Fülledt, forró este volt. Mocskos módon be akartam baszni.”
