Miután a Twilight-Saga karót döfött a vámpírkultusz seggébe szívébe, és azóta is minden évben megforgatja benne, a műfaj hanyatlásnak indult, de a vérengzésre vágyó régi vágású rajongók kétségbeesett segélykiáltásai időnként meghallgató fülekre lelnek, a legutóbbi mentőövként érkezett Frászkarika is többek közt az ő igényeiket igyekszik kielégíteni. Hogy mekkora sikerrel teszi mindezt, az viszont már kicsit kevésbé dicséretes, ugyanis a horror-vígjáték kategóriába sorolt film egyik műfaj erényeivel sem ápol túl közeli kapcsolatot, bár kétségkívül vannak fellángolásai mindkét irányban.
A történet szerint az újabban nagymenőnek számító ex-geek feladata levadászni a szomszédba költözött vámpírt, mielőtt az vadássza le az egész lakótelepet. Egy geek találékonysága száll szembe tehát 400 év tapasztalatával, és bármennyire is lapos a sztori, azért sikerült néhány érdekes és feszült momentumot csempészni bele, melyek során dől a vér, ahogy egy vámpírfilmben illik. Sajnos azonban mivel az effekteket mintha egy lelkes amatőr hegesztette volna rá az After Effects próbaverziójával, ezek a jelenetek senkire sem fogják a frászt hozni. Továbbá az is teljesen biztos, hogy a főként trágár szövegekre kiélezett humor sem fog egy földrengés erejével hatni senki rekeszizmára, inkább csak fellazítja a gagyi horror által letaposott talajt, hogy ne röhejesnek, hanem inkább szándékosan viccesnek érezzük a filmet, ami ezáltal egy könnyed, kellemes hangulatot önt magára. Nézhető, de csak mérsékelten szórakoztató. 5/10
Talán kissé bizarr egy Nicolas Cage filmmel kezdeni a karácsonyi filmdömpinget. Legalább annyira, mint az, hogy a multimilliomos Jack Campbell egy zsíros Ferrariból egy kiábrándítóan középszerű átlag férfi testébe teleportálódik. Családapa, aki gumikat ad el kis tételben, napról napra csak néhány órát alszik és ennek tetejében kutyanyállal az arcán ébred minden áldott reggel. Hol van ez a luxusprostitól, akivel karácsony estéjén osztja meg az ágyát, a kétezer dolláros testre szabott öltönytől és attól, hogy bármit megvehet amit csak akar. Mert megvan hozzá mindene. Mennyit ér a hatalom, a gazdagság émelyítő illata a robotoló kisember mindennapjaiba olykor bekúszó felhőtlen boldogság ellenében? - A kérdés ma sem egyszerű.
Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 
Tele van giccsel, Robin Williams néhol már túl is játssza, de valamiért mégis eszméletlenül szerethető mozi. Olyan pozitív töltetű szemlélettel bír, ami hihetetlen szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy több ponton is megkérdőjelezhető. Hunter "Patch" Adams egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe vonul, ahol ráébred mit is kell tennie: gyógyítania, segítenie kell az embereken. Mindezt humorral, nevetéssel, "túlzott jókedvvel" - és persze az orvosi elvégzésével. Patch szemlélete, különcsége és kapcsolatteremtése átível az egész filmen - amit Robin Williams tökéletes izgágasággal és élettel ad át - amely végig az őrültség és a zsenialitás határán egyensúlyoz, de persze nem kérdés végül melyiket választja. A Patchban lobogó tűz kora ellenére hajtja előre eszméletlen sebességgel, és pont leszarja, hogy az Orvosiról kinézik vagy azt, hogy milyen konzervatív faszfejeken kell keresztülmennie azért, hogy elérje a célját, segítsen a betegeken. Williams mellett a tündéri Monica Potter remekül mutat, illetve Bob Gunton, mint Patch legnagyobb utálója "a zabszem a seggében" hihetetlen jól alakít, mert csak rühellni lehet. A dramaturgia néha túl tipikus mégsem marad el a meghatódottság, egyszerűen kihozza az emberből a könnybe lábadt szemeket - mert beteg, irtóan aranyos kölykökkel, jó fej nővérekkel és aranyos öregemberekkel csak együtt érezni lehet.
Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a 
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 
Amikor a főnököd a legtrágyább melót bízza rád, akkor csak haragszol. Jogosan. Amikor hosszú ideje dolgoztat túlórában még hétvégén is, akkor szembeköpnéd. Jogosan. Amikor 8 évi szarevés, foslapátolás és torkos szívás után az előléptetést amire vársz, saját magára ruházza, akkor puszta kézzel fojtanád meg a saját hugyában. Jogosan. Seth Gordon ezt az alaphelyzetet lovagolja meg filmjében, ahol a három dühös beosztott egytől-egyig húzna fülig érő mosolyt a főnöke szájára egy konyhakéssel.
