Már az első rész fináléja előrevetítette, hogy Sherlock Holmes és az ő legnagyobb riválisa, Moriarty professzor gigantikusnak ígérkező összecsapása válik ezúttal esedékessé, ám a két lángelme találkozása a várva-várt nagy durranás helyett csak egy kis pukkanást bír kiereszteni magából. Addig a kis pukkanásig azonban hőseink a fél világot körbeszaladgálják, -autózzák, -vonatozzák, -lovagolják, és ha a nyomozásról időközben meg is feledkeznek, azért tömegverekedésből golyózáporba keveredve próbálják igazolni, hogy igenis van még létjogosultságuk a vásznon.

A folytatások íratlan szabályainak megfelelően az akciók monumentálisabbak; jóval látványosabbak, és nagyobbat szólnak néhány decibellel, mi meg csak ámulunk és bámulunk, hogy milyen jól mutat mindez a XIX. századi London és más európai városok díszletein belül - még 3D nélkül is. Az erdős üldözés egyenesen az akciójelenetek iskolapéldája lehetne, szinte magunk előtt látjuk, ahogy Michael Bay szorgosan jegyzetel az első sorban, pici robottá alakítható golyóstollával. Viszont amikor elfogy a puskapor, a film is leül; két akciójelenet közötti céltalan vegetálástól egyedül a humornak sikerül valamelyest megóvnia, amely gyakran szemtelenül, már-már paródiaszerűen reflektál az első részben sok néző által bírált, kissé langyos Watson-Holmes kapcsolatra. Erre kontráz még rá az öccsét flegmán csak „Sherli”-nek becéző Mycroft Holmes bőrében sziporkázó Stephen Fry, aki már a puszta jelenlétével képes színt vinni egyes jelenetek szürkeségébe.

Alapvető probléma viszont, hogy Holmes majdhogynem azonos szellemi és fizikális képességekkel megáldott ellenpólusa, Moriarty inkább tűnik egy szimpla műkedvelő szociopatának, mint őrült géniusznak, ráadásul az írói hanyagságnak hála, a két karakter kompetíciójának útja sincs kellően kikövezve. Egyenesen izzania kellene a levegőnek, amikor a két rendkívüli intellektus egymásnak feszül, de még a végső nagy sakkjátszmájukba is csupán annyi izgalom és fantázia szorult, mint bingópartiba egy random nyugdíjasklubban.

Eközben a Rachel MacAdams Irene Adlerének megüresedett helyét betöltő Noomi Rapace-féle cigány jósnő nemcsak mint kötelező női karakter funkcionál, hanem szerves részét képezi a cselekménynek, de hiába lépi túl elődje hatáskörét, ahogy a jeges tekintetű Jared Harris Moriartyját képtelenek vagyunk Sherlock legfőbb ellenségének elfogadni, ugyanúgy nem fogjuk megkedvelni az új leányzót sem. A forgatókönyv szokás szerint szinte kizárólag a lassan párterápiára szoruló Holmes-Watson duó meglehetősen sajátos természetű viszonyára fókuszál, Downey Jr. és Jude Law pedig élénk, felszabadult örömjátékkal hálálja ezt meg.

Kettejük folytonos civakodását, poénkodását és persze az akciók dominálását sajnos a történet krimi oldala sínyli meg; Holmes mindössze néhány követhetetlenül gyorsra vágott, villódzó vízióban vonja le a konzekvenciát bizonyos eseményekből, a nézőt csak minimálisan bevonva okfejtésének menetébe, tehát a hagyományos értelemben vett nyomozás még annyira sincs jelen, mint az első részben.

Úgy tűnik, Sherlock Holmes a nagyítót és a pipát végleg pisztolyra és bokszkesztyűre cserélte, így az arányokat sok esetben elvétő folytatás egy XIX. századi akció-kalandfilmmé csupaszította a körmönfont nyomozó históriáját, ami a rendező meglepően jó vizuális érzékének hála bőven élvezhető és szórakoztató lett, még ha a kelleténél kommerszebb is. Legközelebb azért kevesebb Guy Ritchie-t és több Arthur Conan Doyle-t kérünk. 6/10