Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.
Némafilm, amely a némafilm bukásáról szól. Iróniába csavart irónia. A The Artist George Valentine-ja (Jean Dujardin maga a megtestesült temperamentumbomba) a némafilm császára. Olyan ő, mint Brad Pitt vagy Johnny Depp fénykorában. A közönség a lába nyomát csókolgatja, a nők bomladoznak halál-macsó bajsza alól kivillanó mosolya után, a rendezők, producerek pedig egymás nyakát metszik, hogy megszerezzék aktuális filmjük főszereplőjévé. Csakhogy, amikor a némaságot felváltja a hang, mint a szkeptikusok legjava, úgy Valentine is kinevetve üdvözli. De ez a jövő - harsogja a szivarfüstöt pöfékelő producer, de ügyet sem vet rá, csak amikor utolsó csepp whiskey-jét szürcsölgeti egy lepukkant garzon lakásban. De hát ilyen az élet.
Akár természetesnek is vehető, hogy Hazanavicius mindezt szerelmes románcba csomagolja: a titok nyitja, hogy a fordított arányosságban ívelő karrier másik oldalán, a hangosfilm első ékköveként ragyogó Peppy Miller (Hazanavicius felesége, az elbűvölés mesternője) az első pillanattól kezdve belehabarodik a tündöklő filmsztárba. Kettejük bimbózó kapcsolata bájos összenézéseken, szelíd-kacér mosolyokon, és tragikomikus mozzanatokon keresztül sodródik az elkerülhetetlen végzete felé. Mindezt körbefonja egyfajta megmosolyogtató, ötletesen felmázolt irónia, amelyet naiv rácsodálkozással nyugtáz mindenki (hiszen annyira őszinte, gyermekien játékos, hogy nehéz rá haragudni).
Hazanavicius játszadozik a trükkökkel, bőségesen szimbolizál, de mindebben a legszebb, hogy hihetetlenül ügyes eszköztárral teszi. Az eszes utalgatások kizárólag saját környezetükben működőképesek, de ott fenomenálisak, sziporkázóak, és ami a legfontosabb: hatásosak. A hangokkal való finom játék, a szóváltások átadásának módja és hangulata, a zene dinamikus használata mind-mind formába önti a humort, a komikumot, a romantikát, a bájos csevejek látszatát. Emellett pedig teljes mellszélességgel korhű marad.
Az igazi dicséret (a hájpon és a szűnni nem akaró díjesőn túl), ami Hazanaviciust abszolút megilleti hogy volt olyan tökös, hogy mindezt 2011-ben megvalósítsa. Ugyanis semmi újító, semmi spanyolviasz vagy absztraktnak tetszelgő bölcsesség sincs az Artist kosztümje alatt, de nincs is rá szüksége. Az már csak rendezői precizitás és kvalitás kérdése, hogy mennyire beható profizmussal hajtja mindezt végre. Az Artist az ami: egy legendás korról készült némafilm, amely tiszteleg és fejet hajt annak minden klasszikus és jellemző eleme előtt, és egyben gyönyörűen elmeséli a halálát. Az már csak a nézőn múlik, hogy mindezt mennyire lesz képes befogadni (jelzem jómagam is magas szkepticizmussal álltam neki, és az első fél órában nagyon nem találtam a helyem). És mivel 2011-ben az övé a legjobban kitalált és megvalósított főhajtás, az Oscar sem fogja majd elkerülni, abból a tíz jelölésből. Sőt. 7/10
