Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.
És valahogy ebből a kvázi lógós napból, Ferris kirugdos minden negativitást, kizárólag szórakozni akar: kibámulni Chicago legmagasabb épületének ablakából, agyontaposni a gázpedált legjobb haverja apai Ferrarijában, kajálni egy jót valami kősznob étteremben, kihúzni a gyufát a gyökér igazgatónál vagy épp csak élvezni az együttlétet a barátnőjével. Meg a haverjával. Voltaképp bárkivel. A közönyt és a rutint kiporszívózni a leülepedett hétköznapokból. És mivel Ferris-nek még ész is jutott, tökéletes tervvel hajtja végre mindezt - legalábbis majdhogynem.
John Hughes tinédzseri hiszékenységgel írta egyszerűre a forgatókönyvet, kivéve, hogy pontosan tudta mikor mit akar majd kezdeni vele. A humorából árad a frissesség, az eredetiség és a megkapó explicit elbeszélésmód - Ferris "negyedik falas", nézőhöz kibeszélő dumái könnyedek, fesztelenek és ami a legfontosabb viccesek. A karaktereit egytől-egyig tipikusra mázolja: Ferris a raj, Cameron a kissé introvertált haver, Sloane a kellemesen okos-aranyos bombacsaj és persze az utánozhatatlanul irigy hugica - Baby álá Dirty Dancing, Jennifer Grey kicseszett idegesítő (!). Mindnyájukban akad valami, ami ismerős, amit át lehet érezni, amit fel lehet ismerni, amit szeretni vagy utálni lehet, mert valahogy mindenki gimis éveiben ott van/volt mindez. És ettől a laza, habkönnyű stílustól működik igazán a film.
Sokan Matthew Broderick-et tartják a film kulcsfigurájának, lelkének, erejének, de valahogy számomra inkább Hughes tehetségének átszivárgása, karakterei végtelenül naiv, de hiteles ábrázolása teszi különlegessé. Az egyedi beállítások - én is így akarok kibámulni egy felhőkarcolóból -, a hihetetlen érzékkel elszórt poénmorzsák, a direkt lükének és retardáltnak beállított dialógok, és az a cseppnyi komolyság, amely diszkréten oda kúszik a marhaság, a gyerekesség mögé - talán ez a legmeggyőzőbb. Arról pedig, hogy zenéket miképp kell humorosan tálalni egy tini-vígjátékban, oktatókazetta kellett volna készüljön a ragyogó megoldásokról - khm, Star Wars.
Hughes az utolsó utáni pillanatig kihasznál mindent, amire csak lehetőséget ad a cselekmény. Teszi ezt úgy, hogy miközben Ferris hazafelé rohan, a legvalószínűtlenebb variációkat villantja fel, eltúloz mindent, összecsődít mindenkit és még a végén egy olyan klasszikus cameo-ra is jut ideje, hogy az arcomra ragad a mosolyom. De hogy a nyelvem ne ragadjon végleg hátulra el kell mondjam, hogy néhol azért ellaposodik, ritmust veszít a cselekmény, ami itt-ott azért megtöri azt a fene nagy hangulatát. De John Hughes innen csókoltatva vagyon, Hollywoodba azóta se tévedt be egy ilyen fazon. 8/10