Szerettem volna egy szívből jövő Ausgezeichnet! felkiáltással kezdeni az Iron Sky értékelését, de a végére ez a jelző mindössze egy ganz gut szintre redukálódott. A csökkenő lelkesedésem nagyrészt a film hullámzó színvonalának, ill. a következetlen, szétszórt forgatókönyvének köszönhető, de a finnek és a németek mintegy 6 éve dédelgetett akció-sci-fi-paródiája még így is kellően elmebeteg és szórakoztató lett, úgyhogy nyugodtan dőljünk hátra, és élvezzük, ahogy az űrnácik inváziót indítanak az agysejtjeink ellen.

A történet szerint a II. világháború utolsó éveiben a náci vezetők a bukás szagát érezve áttelepítették székhelyüket egy csendes környékre, nevezetesen a Hold sötét oldalára, ahol azóta is a ’40-es évek technikai vívmányaival körülvéve tervezgetik a nagy visszatérést a Földre. Ehhez pedig éppen kapóra jön az amerikai űrhajós-modell, James Washington váratlan Holdra szállása, aki színesbőrűként nem mondhatni, hogy a legfényesebb esélyekkel indul az elmúlt évtizedek alatt mit sem változott, régimódi, szüntelenül heilhitlerező nácik vendégszeretetéért. Ám az őrült német doktorok mindenre találnak megoldást, így egy albinizáló szérum segítségével beépítik maguk közé, hogy elvezesse őket az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez, és később megkezdődhessen az invázió…

Was zum Teufel?! – merült fel a kérdés az egyszerű filmkedvelő sokat látott fejében, mikor leperegtek előtte az előzetes első képkockái, talán túlságosan is felkészítve minket egy nem mindennapi agymenésre. A film ehhez képest egy kicsivel halványabb lángon ég, de megnyugtató a tudat, hogy a készítők cseppet sem gondolták komolyan ezt a koncepciót, és a rengeteg, fárasztóbbnál fárasztóbb poén mellett telezsúfolták filmes, ill. történelmi utalások tömkelegével. A vészjóslóan sötét képi világgal keveredő könnyed hangvétel furcsa elegye pedig már az első pillanatban magával ragad, és szerencsére gondosan végigkíséri ezt az űrnácikban bővelkedő, totál elszállt történetet.

A forgatókönyv azonban egy idő után már nem elégszik meg a pihent poénokkal és az egyszerű szórakoztatással, az írók pedig magasabbra törve üzenni is szeretnének valami mélyenszántót, így sajnos két kézzel tuszkolják a társadalomkritikával kevert mondanivalót a szereplők szájába. Az Iron Sky ennek következtében a valódi célját szem elől tévesztve zötykölődik végig a második félidején, két poén között tanácstalan üresjáratokba süppedve. Ezt a kis botlást igyekszik feledtetni a végén bekövetkező, eszméletlenül szép cg-vel megtámogatott űrcsata, aminél a nevetségesen kicsi költségvetést látva leteszed a hajadat. A katartikus élmény viszont hamar tovaszáll, picit bosszantó hiányérzetet húzva maga után, így az Iron Sky egy 7/10-es pecséttel megtoldva bekerül a „Jó volt, de lehetett volna jobb is” címkét viselő filmek fiókjába.