Már az első promóképek alapján borítékolható volt, hogyha nagypapa korú gengszterekről forgat valaki filmet, akkor még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy esetleg komolyan vegye azt. Fisher Stevens (aki egyébként egy remek karakterszínész) második rendezésében hálisten ilyesmiről szó sincs. A Stand Up Guys pontosan azt szállítja, amire már az első infómorzsák alapján számítani lehetett. Nagytata gengsztereket, akik még buliból utoljára nosztalgiáznak egy fergetegeset: azaz kurváznak, zabálnak, szétrúgnak pár segget és természetesen oda-vissza ugratják egymást.
Éppen ezért aztán a sztori egy retardáltnak sem okozna túl nagy fejtörést. Val (Al Pacino) 28 év után szabadul a hűvösről, a börtön kapujában pedig legjobb cimborája, Doc (Christopher Walken) várja félmosollyal az arcán. Val bulizni akar, Doc pedig barátjaként támogatja is ebben (értsd: fizeti a kurvákat, a piát, viagrát szerez és hasonló ügyek). Természetesen ezt nem puszta önzetlenségből teszi és ezt mind a két öltönyös gazember nagyon jól tudja. Egykori megbízójuk, Claphands (Mark Margolis, Breaking Bad-fanok szemeteket nyitva tartsátok!) Val-t teszi felelőssé fia haláláért és Doc-ra bízza a "csomag kézbesítését", akinek persze nem megy olyan könnyen a megbízás teljesítése. Szóval megkezdődik egy 24 órás utolsó vacsora, igazi ereszd el a hajamat, meg nem valósult kívánságokkal, rengeteg közös emlékkel, melyet pisztolyropogás és eszeveszett száguldás kísér.
Természetesen mindez nyakon öntve vénemberes humorral, csípős megjegyzésekkel, néhány jól elhelyezett káromkodással és láss csodát, többnyire működik a dolog. Persze ehhez gyorsan vegyük hozzá, hogy a karrierje során, a filmtörténelem legendás, leghírhedtebb gengsztereit eljátszó Al Pacino-nak ez a szerep olyan nehézséget jelenthetett, mint kipiszkálni a körme alól a piszkot. Az öreg, leharcolt ábrázatú Sebhelyesarcú, túl a hetvenen még mindig egy virgonc, sármos badass, akit az élet nem tud annyira megtépázni, hogy ne hozza ki magából a frankót.
Christopher Walken kimért, csendes, de vérprofi figurája kiváló társnak bizonyul (nála csak Alan Arkin jobb, aki rövid mellékszerepével gyakorlatilag maximumra állítja a nosztalgiafaktort, a visszaemlékezés egyszerre boldog és keserű pillanatait). Ez a két gazember pedig még arra is képes amikor akció van, hogy néhány pillanatra visszarepítsen téged a '80-as, '90-es évek legjobb gengsztermozijainak hangulatába.
De nyilván nem lehet elmenni amellett, hogy ennek a kilencven percnek minden egyes képkockája előre kiszámított, előfordul, hogy az aggastyán-poénok némelyike besül, mint Val hatlövetűje, vagy épp a cselekmény szundít el középtájt egy szieszta erejéig. Az öregedés már csak ilyen. Azért viszont nagy kár, hogy Fisher amatőrhöz illő módon vágja telibe középen az utolsó leszámolás élvezetesnek ígérkező finom kis tűzharcának kipattogó szikráit, melyben kiteljesedhetne ez a két szarházi, ha már úgyis gengszternek születtek. 7/10
