Századszorra hallod, ahogy Joe Pesci leoltja szerencsétlen Marv-ot, akibe az intelligencia legapróbb csíráit sem vetette el az élet és mégis leborulsz a székről. Chris Columbus filmje, John Williams mesterien komponált dallamain vágtatva a gyerekszínészek egykoron tündöklő - és nem mellesleg - legtehetségesebb sztárjával a középpontban, húsz év után is képes ugyanazzal a mérhetetlen jókedv-faktorral és finoman szőtt szentimentalizmussal bökdösni a rekesz- és szívizmokat. Film nem létezik, amely jobban összeforrt volna a karácsonyi ünneppel.

Ha Columbus akkoriban még nem is egészen, de John Hughes író (még) szárnyalt. Tulajdonképpen a Home Alone volt az a fordulópont, mely után addigi sikereit már csak hellyel-közzel volt képes megközelíteni. Túl volt a mára-már szintén klasszikus státuszig verekedett Meglógtam a Ferrarival-on, a Nulladik órán és a szintén ünnepi alkalomra született Karácsonyi Vakáció-n - tudjátok, Chevy Chase elcseszett karácsonya.

Nem akarok még csak véletlenül sem objektívnek tűnni, mert ilyesmiről most nem beszélhetek. Ha a "Mesék, amiken felnőttünk" rovathoz hasonlóan lenne, "filmek, amiken felnőttünk" sorozatunk, amik nagyban hozzájárultak a gyerekkori fejlődéshez és emlékekhez, akkor nálam egyértelmű meghatározó tényező lenne jelen írás tárgya.

Macaulay Culkin-nal az élen, aki megszabadul néhány napra a rengeteg bosszúságot okozó népes familiájától és maximálisan kihasználja az ideiglenes szabadság nyújtotta lehetőségeket, majd ravasz, infantilis csapdákkal megvédi az otthonát. Kell ennél megkapóbb történet egy tejfölösszájú számára? Ugye.

A siker titka a harmonikus csapatmunka: Columbus a lehető legtöbbet hozza ki Hughes sziporkázó, máig szellemes forgatókönyvéből, miközben John Williams Oscarra jelölt soundtrackje folyamatosan kúszik be a fülünkbe, hogy csillapíthatatlanul ott visszhangozzon még napokig.

És persze ne menjünk el a zseniális szereplőgárda mellett: Joe Pesci szerepét például maga Robert de Niro utasította vissza és hát valljuk be, elnézve őt, ezt egy cseppet sem bánja az ember. Daniel Stern pedig talán azóta sem volt ilyen idióta és egyszerre vicces. De mindez csak a mellékszereplőkkel kiegészülve válik felejthetetlen egésszé.

Maga a karácsonyi filmműfaj esszenciája, a giccs peremén egyensúlyozó, de azt a lehető legszebben elkerülő családi mozi, amely bájos egyszerűségével, profán stílusával és habkönnyű humorával még arra is képes, hogy kissé a szíved alá férkőzzön. A mákos bejgli, a halászlé, az ajándékok és a családi perpatvar után szorosan következő legfontosabb hagyományőrző.