Minden idők egyik legszebb visszavonulása lett volna Clint Eastwood részéről a 2008-as Gran Torino. Az a film olyan dicsőséggel búcsúztat el egy több évtizedes ikont, amelyre nagyon-nagyon kevés példát lehet találni a színészszakmában. Éppen ezért furcsa, hogy a mogorva rendezőmester pont egy ilyen családias, középszerű produkció kedvéért tért vissza a porondra. És bár akármennyire is sajnálom, hogy az a búcsú nem lett végérvényes, azért a 82 éves legendát mindig öröm újra látni.
Természetesen azért, mert mint megannyiszor már, most is ő adja el a filmet. Igaz, szinte dettó ugyanazt a karaktert hozza, mint az emlegetett darabban (csak némileg finomított formában), azaz a mogorva, cinikus, de valamihez mindenkinél jobban értő öregembert. És ebben megint csak verhetetlen.
Gus (Eastwood) egy kiöregedett baseball-játékos figyelő. A vérében van a szakma, a játék minden csínját-bínját csípőből ismeri, de legfőképp az ígéretes, nagy jövő előtt álló fiatal játékosok felismeréséhez van istenadta tehetsége. De így, élete alkonyához közeledvén az egyre rosszabbodó látása jócskán megnehezíti a munkáját. Azt az életre szóló melót, amely miatt már nagyon régen elidegenedett tőle egyetlen lánya, amit talán sosem bocsájt meg magának. Viszont a kislány mára felnőtt (és Amy Adams testében elevenedik meg), de még nem tett le arról, hogy rendezze zsörtölődő apjával a viszonyát, ezért csatlakozik hozzá egy ígéretes, középsulis baseball-játékos megfigyelésénél. Ahol felbukkan egykori felfedezettje, Johnny Flanagan (ki más, mint az egyre többet filmező Justin Timberlake) és nem csak a múltat eleveníti fel az öreggel, hanem a lánya kegyeire is pályázik.
És bumm így alakul ki egy már számtalanszor bevált recept, amely a dráma és romantika összefonódó hullámhosszán bontakozik ki a szemünk láttára. A múlt folyamatos kaparászásával, tipikusan elcsépelt, agyonhasznált szerelmi szállal és persze Amerika kedvenc sportjával a baseball-al kiegészülve. Ezért történhet meg az, hogy habár maga a cselekmény egy kellemesen fogyasztható középszer, Eastwood jelenléte, humora, szurkálódása, hanghordozása és rekedtes egysorosai folyamatosan feldobják a hangulatot.
Hiszen a témában Bennett Miller és Aaron Sorkin két évvel ezelőtti Moneyball-ja valószínűleg még nagyon sokáig verhetetlen marad, a dráma bár jó ütemben adagolt, kellően kibontott, de mégsem megy elég mélyre, a romantikus enyelgés pedig a nyáladzás határain innen marad hálaistennek, de tagadhatatlanul sablonos.
Végtére is nagyon élvezetes volt újra találkozni a vén szivarral (amikor a kocsmában nigger-kést csinál a sörösüvegből, akkor valami felbuzog az emberben), nevetni vele egy jót, kicsit rágódni a múlton, révbe érni, de a valódi búcsú mégiscsak a füstölgő pisztolyt formáló kéz képében távozó Gran Torino marad. 6/10
