David O. Russel hatodik egész estés rendezése kapcsán leginkább annak örülhetünk, hogy a díjait egyre hitványabbul kezelő és osztogató akadémia (más néven Stallone egykori humorbonbonja, az Oscar) végre egy olyan alkotást bombázott több, mint fél tucat jelöléssel, amely a megszokott kategóriákon (gay-movie, zsidó-szenvedés, nyomorból felemelkedő ember) majdhogynem teljesen kívül esik. Russell filmje ugyanis javarészt vígjáték, amely csak érintőlegesen súrolja a drámát, hogy többnyire egy vidám, romantikus dramedy-t faragjon belőle addig, míg a stáblistához nem ér. Ez önmagában elismerésre méltó tett. A bibi az, hogy a film csak egy jóindulattal erős középszernek nevezhető limonádé, amely elegendő ahhoz, hogy néhány mosolyt csaljon a néző arcára, de édeskevés hozzá, hogy a másnap elfogyasztott reggeli pirítós közben bárminemű emlék is felvillanjon belőle. Vagyis izé, amikor kivittem a szemetet, eszembe jutott, hogy Bradley Cooperen végig egy szemeteszsák van.

A cselekmény egy bipoláris zavarral küszködő, de csak félig-meddig különc férfiról szól, aki rajtakapja a feleségét a félkopasz történelemtanárral, ezért agyonveri azt. Börtön helyett elmegyógyintézetbe küldik, a felesége távol tartó végzést kér ellene, majd 8 hónap elteltével hősünk, Pat (Bradley Cooper) miután az édesanyja kihozza az intézetből nekilát, hogy visszaszerezze a nejét, rendbe tegye a házasságát. Eközben fut össze Tiffanyval (Jennifer Lawrence), akinek nemrég hunyt el a férje autóbalesetben, és ennek feldolgozásában nem segített, hogy az összes kollégájával megdugatta magát. A két zakkant egymásra talál, láv-sztori van születőben, és mi vagyunk a szerencsés jelöltek, akik végigkövetik a folyamatot.

Alapvetően O. Russell remek érzékkel és eszközökkel igyekszik átadni azt a fajta őrült, káosszal teli attitűdöt, amellyel tele van ez a két ember. Csak pont ebből adódóan változik a film atmoszférája természetellenessé, nehezen befogadhatóvá vagy átélhetővé. Alig van néhány olyan pont, amely lehetővé teszi a főhősökkel való azonosulást.

Viszont Russell sajátos, zavarosan közvetlen humora szépen teljesedik ki a furábbnál furább szituációkban és élethelyzetekben, karakterei pedig meglehetősen jól szolgálják ki őt. Robert De Niro szerepe nem túl látványos, de mégis sikerül belőle kihoznia némi pluszt, Bradley Cooper pedig végre kezdi érezni, hogy a szépfiús mosolynál és a bicepszmutogatásnál több tehetség szorult belé. Jennifer Lawrence viszont az édes pofijával és megbabonázóan formás hátsójával kicsit kevésnek bizonyul. Nem jön át az a fajta harcias tűz, a szurkálódós stílus, amellyel elvileg rendelkezik a karakter.

Szép, vidám, szórakoztató és már-már nyálasan hepiendbe hajló, de egyszerűen kevés - akkor már inkább A Harcos, abban legalább ott van az elhivatott színészek egyik éllovasa, Christian Bale. Ment is az Oscar. 6/10