Ken Loach filmje kezdetben valóban megidézi a legkeményebb brit mozikat, ahol a fiatal potenciális bűnözők melegítőben flangálnak Anglia utcáin és a káromkodásaik kötőszóként funkcionálnak. Soha nem volt tisztességes munkájuk és a jövőképük alapján ez valószínűleg így is marad. Miután ez a nyers expozíció megtette hatását, éles váltással a film átcsap valami jóval könnyedebb, fogyaszthatóbb és szeretetre méltó komédiába.

Csak hiányzik az a koherencia-kapocs, amely összekötné ezt a két szakaszt. Robbie és sorstársai háromszáz óra közmunkára ítéltetnek különböző vétségeik miatt, melyből végül mindnyájuk számára egy jótékony baráti viszony és egy gyümölcsöző "üzlet" alakul ki. És mily érdekes, hogy mindez skót felföldön a minőségi whiskey kánaánjában jön létre.

Robbie számára pedig mindez kulcsfontosságú jelentőséggel bír, ha normális, erőszakmentes és élhető jövőt szeretne biztosítani újszülött fia és barátnője számára.

A hiányosságok leginkább a túl felszínesre írt érzelmi kötődésekből fakadnak, amelyek nem képesek igazán elmélyíteni a karaktereket. Korán és hirtelenjében zúdítja ránk a film szívszaggatónak szánt pillanatait, amelynek egyetlen előnye, hogy a vidámra vett második félidő kellemesen oldja fel a nyers, kissé kiforratlannak ható építkezést, így hagyva édeskés szájízt maga után.

Ugyanis a minimalista heist-akció és a közben bugyborékoló jellegzetes brit humor ötvözete kellemes végkifejletként csapódik le a befejezésben, ezáltal pozitív végkicsengést hagyva maga után. És ehhez nagy mértékben hozzájárul (a már a How i met your mother-ben is remek komikus érzékkel felhasznált) The Proclaimers I'm gonna be (500 miles) című állandóan dúdolható dala. 6/10