A vicces - egyben ironikus - az, hogy a több, mint harminc év elteltével feldolgozott horrortörténeti mérföldkő számomra épp ugyanott, ugyanabban hibádzik, mint a modern változat. Annak ellenére, hogy Fede Alvarez, bemutatkozásában bőségesen mer változtatni, még ha ugyan csak apróságokról is beszélünk, kijelenthetjük, hogy a kétezer-tizenhármas Evil Dead szarik a kompromisszumokra. Még jó. Ugyanakkor hiába minden, mert néhány kiemelkedő, élvezetesebb momentumtól eltekintve ez is unalmas, száraz, és feszültségtelen, mint a franc.

„Az emberek olyan mélyen beleszeretnek a fájdalmukba, hogy képtelenek maguk mögött hagyni.”

Sokan vannak.
Mindannyian menekülnek valaki vagy valami elől.
Talán ha néhány hónapra elbújnak a világ és annak minden baja elől, hogy egy elhagyatott színházépületben megírják forgatókönyvüket, regényüket, életük nagy művét, akkor később minden rendbe jön. Megvalósítják az Amerikai álmot.
A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy eltervezték. A papírok üresen fehérlenek, a tollak magányosan szenderegnek az asztalokon. Nem jön az ihlet, nem megy az írás. Már-már feladnák az egészet, hogy visszatérjenek régi életükbe, mikor rádöbbennek, hogy titokzatos meghívójuk fogva tartja őket.
Vagy ők tartják fogva saját magukat? Rabul estek saját démonaik ördögi vágyainak?

Az a baj a Resolution-nel, hogy maga az ötlet jobb, mint a film. És még csak a kivitelezés sem okolható, amiért az élmény pusztán középszerűen csapódik le az emberben, hiszen az apró jelek, a horror zsánerének jellemzői egytől-egyig fellelhetők, ahogy a metafikciós elemek is intelligensen vannak betűzdelve súrlódásmentesen a cselekmény paneljei közé. Mindez egész egyszerűen csak unalmas.

A harmadik szinten a XIII. században találjuk magunkat: vasinges a hangulat, sziporkál a fekete mágia, Ash pedig egy flashback-en keresztül emlékeztet minket, hogy honnan hova jutottunk. Természetesen az Evil Dead nevű horrortúlélőshow harmadik felvonásáról beszélünk, amely Sam Raimi trilógiájának legjobb epizódja. Az a fajta véresen szórakoztató hangvétel, melynek minden beállítása cool, egysorosai sziporkázóak és főszereplője ikonikus. Naná, hogy baromság az egész. ÉLVEZD!

Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)

Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10

A ház maga a lidércnyomás. Állati tetemekből, koponyákból, csontokból és penészszagból sűrűsödik egy erdő közepi nyaralóvá. Nesze neked nyolcvanas évek! A rémmesék cselekménye konkrétan ilyen és ehhez hasonló viskók leírásával indul útjára a tábortűz mellett. Végtére a The Evil Dead sem más, mint egy rémmese: levágott testrészekkel, bugyborékoló habos-vérrel és nőket erőszakoló fákkal.

A világ egy mániákus gyilkos szemével

Frank.
Kissé zárkózott, magának való fickó.
Látszólag nem tűnik ki a tömegből.
Nappal ósdi próbababákat restaurál.
Éjjel viszont magányos nőket gyilkol.
Frank mániákus.

Egy könyörtelen gyilkológép.

Szeretem az egyszerű horrorokat. Amikor mindenféle misztikumtól, az okkultizmus bármilyen megnyilvánulási formájától mentesen lecsupaszítva csak az ember színtiszta kegyetlensége, perverziója és állatias énje bugyog a felszínre. Zsigerien, tudattágító pirulaként csöppen a néző elméjébe. A Would you rather ennek a zsánernek ugyan már egy sokadik, felhígítottabb kis költségvetésű darabja, de a maga nemében még így is kellően impresszív.

Két kislány, szobájukban megrémülve figyelik, ahogy zaklatott apjuk belép, felkapja és viszi őket. El, messzire. Valami szörnyűség történt, a hó szakad, a kislányok ijedtek, miközben az apa egyre sebesebben hajt. Majdhogynem a halálba. Az útról lecsúszva egy erdő hófödte fái között kötnek ki, s találnak egy kihalt faviskót. Ami talán mégsem annyira elhagyatott, mint első látomásra tűnik.

Andrés Muschietti már ezt a nyitójelenetet (kvázi cold open-t) olyan markáns, impresszív hideg színekbe és beállításokba öltöztetve prezentálja, hogy élvezettel szemléli az ember minden képkockáját. Guillermo Del Toro keze sokáig elér.

A zombi az új szexi, avagy műfaj született

Az oszlásnak indult, agyat zabáló, hörgő-morgó zombikról egy normális embernek ritkán jutnak pont az ifjonti szerelem rózsaszín ködében lebegő, szenvedélytől túlfűtött románcok az eszébe, bár ha figyelembe vesszük az utóbbi idők feminin vámpírjainak és magamutogató vérfarkasainak mozivásznakra irányuló invázióját, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy Jonathan Levine, a Fifti-fifti rendezője látott némi potenciált a romantika és az élőholtak összeboronálásnak egyébként semmi jót nem ígérő, sőt meglehetősen bizarrul hangzó témájában. Szerencsére azonban neki van raktáron az egyetlen adalékanyagból, ami képes feléleszteni és mozgásra bírni ezt a szörnyeteget. Ez a nélkülözhetetlen kis plusz pedig nem más, mint az önirónia.