Két kislány, szobájukban megrémülve figyelik, ahogy zaklatott apjuk belép, felkapja és viszi őket. El, messzire. Valami szörnyűség történt, a hó szakad, a kislányok ijedtek, miközben az apa egyre sebesebben hajt. Majdhogynem a halálba. Az útról lecsúszva egy erdő hófödte fái között kötnek ki, s találnak egy kihalt faviskót. Ami talán mégsem annyira elhagyatott, mint első látomásra tűnik.
Andrés Muschietti már ezt a nyitójelenetet (kvázi cold open-t) olyan markáns, impresszív hideg színekbe és beállításokba öltöztetve prezentálja, hogy élvezettel szemléli az ember minden képkockáját. Guillermo Del Toro keze sokáig elér.
Éspedig Del Toro bábáskodása korántsem egy elhibázott véletlen, egy szívesség vagy pusztán anyagi szempont. Producerként való részvétele a Mama minden pórusán kiütközik. De Andrés Muschietti-nek valójában csak a kezdeti lökésre volt szüksége, amit rövidfilmje egész estéssé bővítésével meg is kapott a spanyol direktortól. Nem szeretné elvesztegetni.
Hiszen innentől már nem igényel támogató kezeket. Beállításai, kompozíciói ötletesek és fantáziadúsak, atmoszférateremtő érzéke friss és erőteljes. Igaz, hogy a Mama vonásai egyértelműen Del Toro filmjeit idézik, de nem olcsó utánzatként vagy levetett stílusként használja őket, hanem esztétikusan: a színeket, a hangokat, a fel-felbukkanó gyönyörű szimbólumokat.
Amiben még segítségre szorul, az a forgatókönyv. A testvérével, Barbara Muschietti-vel közösen elkészített szkript ugyanis úton-útfélén megbotlik a zsáner alapvető kliséin, és talán ezért üdítő, amikor olykor-olykor ügyesen átugorja vagy megkerüli azokat. A Mama-nak őszintén szólva nem igazán akad eredeti, oridzsinál innovatív megnyilvánulása, de addig amíg a bevált paneleket okosan helyezi egymásra nincs is rá szüksége. Éppen ezért a kislányos-szellemes-sötét múltas témából, ha nem is a maximumot, de kihoz egy hangulattal teli, meglepetésekkel azonban csínján bánó mozit, élő-lélegző karakterekkel.
Nikolaj Coster-Waldau és Jessica Chastain deviáns párosa, potenciális pót-szülőként remekül passzol a jéghideg színvilágú, komor horrorba. Utóbbit ráadásul fekete parókás metál-picsaként csodálhatjuk, és a fenébe(!) rohadt dögös a csaj, e-mellé pedig még színészi ambíciók is jutottak.
A két kislányra rátalál valaki...vagy valami. Ha úgy tetszik (és talán ez az apró ötlet egyedül az, amely eredetinek tűnik valamelyest) démoni ivadékok lesznek. Hiszen kisgyermekkorban talál rájuk az a bizonyos "szörnyeteg", mint Mauglira a farkasok, csak a párhuzam itt annyiban tér el, hogy a kislányokból hátborzongató vadembereket csinál. Ezért a Mama-ban százszor félelmetesebb, ahogy ez a két csöppség játszadozik a néző idegeivel, húzza, szaggatja, tiporja, amíg csak tudja, mint maga a CGI-festmény. Hiszen, ahogy az lenni szokott, a halál túloldaláról hörgő gonosz mindaddig félelmetes és burjánzó, míg meg nem pillantjuk. Az elménkben. Ráadásul néha meglehetősen röhejesen fest egy-egy animált rémisztés, de a 15 milliós csekély költségvetés ellenére viszonylag látványos és hatásos munkát végeztek.
Kár, hogy az a néhány alapvető horrorfilmes klisé megtépázza a lapokat olyan banális hülyeségekkel, mint álomba oltott útbaigazítás vagy a véletlenek összeütközése. Maga a történet ugyan kissé sablonos a rutinosabbaknak, de megállja a helyét és Muschietti lezárásában (mint a cselekmény közben jónéhányszor) a happy end is némileg más definíciót kap.
Darkosan szép, mint ahogy a halálszürke pillangók kirepülnek a repedezett falakból - elsőfilmes bemutatkozásnak jó munka. Ígéretes Del Toro tanítvány. 7/10
