Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.

Amikor elindítod a filmet és vigyorogva konstatálod, hogy az dugással és mészárlással kezdődik melynek végén vérrel írnak valami banális horrorsablonszerű szöveget a tükörre, akkor csak egyszerűen tudod mire számíts.

Én ugyan azt hittem, hogy a slasher halott, de ha mégse lett volna az, akkor most basztak bele a fejébe egy kurva nagy baltát.

James Wan búcsúja a horrortól

Ez azért valahol már pofátlanság. Mert amire a legnevesebb horrorfilm-készítők már hosszú idők óta nem képesek, azt James Wan megtette. Kétszer. Egy év alatt. Két olyan ütős horrort alkotott ugyanis  (ebből az első a The Conjuring), amik után szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy nem szándékozik tovább a kíséretetek, démonok és egyéb rémségek birodalmában maradni. Másrészt viszont dicséretre méltó, hogy amennyiben úgy érzi, már maximálisan kiaknázta ezt a területet, a gyorsan és könnyen szerzett lovettával járó, önismétlő folytatások sorozatgyártása (ld. Fűrész-sorozat, amit pont Wan indított be) helyett inkább számára viszonylag új és ismeretlen terepet választva csillogtatja meg tehetségét (még ha az első körben épp egy sikeres franchise sokadik része is). De ennyi elég is a rendező úrról; ez nem egy seggnyaló poszt akar lenni, szóval térjünk rá a filmre.

„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”

A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.

Mi is lehetne alkalmatlanabb időpont az Apokalipszis kirobbanására, mint James Franco házavató bulijának éjszakája, ahol az ízléstelenül berendezett szalonban megszámlálhatatlanul sok híresség szórakozik önfeledten, drog- és alkoholmámorban fürdőzve, hol vígan dalolva, hol egymást szívatva. Amikor aztán megnyílik alattuk a föld és megmagyarázhatatlan események sorozata köszön rájuk, megvadult csordaként tódulnak a biztos halálba. James Franco, Seth Rogen, Jay Baruchel, Jonah Hill, Craig Robinson és a meg sem hívott Danny McBride viszont gondosan elbarikádozzák magukat odabent, hogy tovább bulizva várják ki a nyilván hamarosan érkező mentőhelikoptereket. Amik mint rövidesen kiderül, nyilván nem fognak megérkezni.

"Dzsészön itt van."

A hokimaszkfejű gyilkológépezet még mindig stresszes a múltja miatt, úgyhogy Utolsó fejezet gyanánt (haha), miután a harmadik részben kinyírták (haha2), megint csak visszakóvályog Crystal Lake faviskói közé, hogy a retardált szexuálisan túlfűtött csőcseléket egytől-egyig kivégezze.

Ó, uram! Irgalmazz!

Ha hinnénk a sok igaz történet alapján készült horrorfilmnek, akkor meghökkenve tapasztalnánk, hogy az amerikai házakban több a kísértet, mint a benzinkúti vécében a kórokozó. Jóindulat viszont annál kevesebb szorult a huzatos szobák recsegő deszkái között kóborló lelkükbe, ezért igen komoly aggodalomra adhat okot, ha valaki nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Roger Perron sajnos nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Még jó, hogy akad a környéken egy gyorsan mozgósítható szellemirtó házaspár, akik nem félnek szembeszállni a Gonosszal. De van-e olyan rendező, aki képes ebből a rég elkopott koncepcióból egy hatásos horrort kreálni? Szerencsére Wan. (bocs)

Mintha Jen és Sylvia Soska (az iker horror-rendezők) nem igazán tudtak volna dűlőre jutni abban, hogy egyértelmű mondanivalóként mi is húzódjon végig perverz-szadista kínfilmjük hátterében. Abban bizonyára már korábban megegyeztek, hogy milyennek kell tűnnie stílusilag: legyen kibaszott dögös és visszataszítóan undorkeltő egyszerre. Ez utóbbi, betegesen deviáns horrorfantazmagóriájuknak végtére is maradéktalanul sikerül.

A kerekesszékbe kényszerült Nica egyedül éldegél anyjával egy kísértetkastélyra emlékeztető házban az erdő mélyén, mígnem egy napon különös csomagot hoz a postás. Vajon mi lehet a dobozban? Na mi? Nem, nem egy felfújható Antonio Banderas szexbábu, hanem Chucky, a mindig gyilkos kedvű baba, aki az éjszaka leple alatt meg is mártja a konyhakést a mutterban, odacsődítve ezzel a famíliát papostól-mindenestől. Mivel a szörnyű „öngyilkosság” mindenkit baromira megvisel (not), így mindannyian együtt töltik a nap hátralévő részét. A kérdés csak az, hogy megérik-e a reggelt? (not)

A V/H/S tavaly bebizonyította, hogy az olcsó és hatásvadász ijesztgetésen túl is mennyi-mennyi lehetőség rejlik a kézi kamerás horror alműfajában, és ahogy akkor megjósoltuk, idén ismét megnyitotta kapuit a Pokol videotékája, és tovább bővült a bizarr történeteket őrző kazetták repertoárja.