A világ egy mániákus gyilkos szemével
Frank.
Kissé zárkózott, magának való fickó.
Látszólag nem tűnik ki a tömegből.
Nappal ósdi próbababákat restaurál.
Éjjel viszont magányos nőket gyilkol.
Frank mániákus.
Egy könyörtelen gyilkológép.
A néző pedig ennek a könyörtelen gyilkológépnek a zavarodott elméjébe nyer egy megismételhetetlen utazást, ahol a szubjektív kamera dominanciájának hála, a külső szemlélő egyszerű szerepköréből kilépve rögtön az események aktív részesévé válik (látszólag). Jóformán az egész filmet Frank szemével látjuk; az ő bőrébe bújva, az ő érzékszervein keresztül tapasztalhatjuk meg a normális emberi kapcsolatok kialakítására képtelen szociopata kudarcát, a bomladozó elme sóvárgását a tökéletes társ iránt, s a kínzó vérszomjjal járó kontrollálhatatlan dühöt, mely időről-időre felszínre engedi a kisfiús arc mögött megbújó szörnyeteget. Az ő szemével pásztázzuk az utcákat préda után kutatva, az ő szívverése dobol a mellkasunkban, míg a sötét folyosókon követjük a kiszemeltet és az ő kezében szorítjuk a kést, mely lemetszi az áldozat fejbőrét, hogy véráztatta skalpja végül egy gondosan restaurált próbababa fejére kerülhessen.
A gyerekkori traumákból táplálkozó mentális dögvész napról-napra egyre agresszívabban roncsolja Frank tudatának ép szövetdarabkáit, ahogy a rozsda falánk foltjai emésztik fel a fémet. A főszerepet játszó Elijah Woodot éppen ezért csak nagyon rövid időkre pillanthatjuk meg, általában tükrökben, fényképeken vagy különféle üvegfelületeken tükröződve. Woodnak pedig ez a néhány pillanat is elég ahhoz, hogy minden elismerésünket bezsebelje, rideg tekintete és arcának legapróbb rezdülései is rémisztően hitelesek. Eme szokatlan operatőri fogás minden eddiginél közelebb juttat minket a sorozatgyilkos hétköznapi emberek számára érthetetlenül kegyetlen és perverz gondolataihoz s tetteihez, melyek szövevényes gombolyagjai csak az ő tébolyult agyában nyerhetnek bárminemű értelmet.
A sajátos látásmód nemcsak egy különleges hangulatot kölcsönöz a filmnek, hanem egyúttal olyan atmoszférába taszít minket, ami kényelmetlen, feszengő érzéssel tölt el. Erre játszik rá a félelmetesen jó zenei kíséret, plusz egy adag nyugtalanságot fecskendezve az ereinkbe, amitől meghűl bennük a vér, s a borzongás jéghideg esőcseppként szánkázik végig a gerincünkön. A szubjektív kamera erőltetése viszont néha a különlegessége ellenére is zavaróvá válik, a történet ellaposodik és kell neki egy kis idő, hogy újra magára találjon és felvegye a ritmust, ezért a szűk másfél órás játékidő is jóval többnek tűnik tényleges hosszánál.
Furcsa és beteg film ez, ami kikezdi az ember idegeit. Valami megfogalmazhatatlan adalék viszont hiányzik belőle, ami igazi modern klasszikussá emelné, de kellőképpen felzaklató és erőszakos, ugyanakkor kifejezetten hatásos és stílusos. Mivel azonban elég nehezen befogadható, így közel se ajánlható mindenkinek. A kérdés csak az, hogy akarod-e látni a világot egy mániákus gyilkos szemével? 7/10