Szabályosan nevetséges, ahogy a Big Bad Wolves beledug egy kampót az orrodba és azzal ráncigál majd két órán keresztül, anélkül, hogy halvány fingod lenne arról: minden a szemed előtt játszódik. Ez csak egy bizonyos aspektusa Aharon Keshales és Navot Papushado izraeli krimijének, AMIÉRT jó. Az egész filmvilág gyomrán már alaposan végigrugdosták az "eltűnt gyerekek", "pedofil ártatlanok", és a gyászoló szerepébe belekényszeredett szülők karakterét. Nem újdonság, és nem akarja a két izraeli direktor sem annak beállítani. Ellenben, azzal, hogy gyakran pattanásig feszült filmjüket hibátlan helyzet- és jellemkomikummal töltik meg, egyúttal fel is frissítik a zsánert. Ha lenne szó a fenntartott suspense, a dráma, és a komédia egyesülésére, most használnám.

El is tudom képzelni Tarantino-t saját, kényelmesen berendezett hárommillás otthoni mozitermében, amint halálra röhögi magát ezen a filmen. Naná, hogy ki is jelentette a tavalyi év legjobbjának.





















Az a kéjes vigyor. Abban tükröződik az emberi aberráció és perverzió összes fortyogó erőszakossága. Ez volna Uday Saddam Hussein. Az iraki dögvész, a terjedő kór mely átgázol mindenen és mindenkin, aki nem diktátori hajlamaival tűnik ki, hanem saját, fékevesztett szociopata természetével. Olyan ő, mint egy nagyra nőtt gyerek az erőszak fellegvárában, ahol a pisztolyok aranyból öntetnek és a kurvák szüzen várják, hogy megrontsák őket. Kár, hogy Lee Tamahori filmje inkább hajaz egy sablonos fikcióra, mint a valóságra, amely alapján készült.